2013 utolsó bejegyzésének terveztem ezt, de a képek mennyisége és szétszórtsága miatt (3 helyről kellett összeválogatnom) 2014-re csúszott a dolog. 2 hét távlatából már nem kívánok “Boldog Karácsonyt!”, de a “Boldog Új Évet!” még belefér talán :-)

4 részre osztottam ezt a bejegyzést is, mindegyikhez külön galéria. Linkek a fejezetcímekre kattintva, vagy a bejegyzés alján.

Első hawaii út

Szóval ott voltunk, hogy elhagytuk Vanciouver-t, hogy 5 nap hajózás után elérjük Hawaii-t; ott is elsőként Oahu szigetén Honolulu-t. Volt egy tervem, hogy kocsit bérlünk és megnézzük a közeli Diamond Head nevű kisebb vulkánkrátert, de hagytam magamat lebeszélni róla (mondván a kilátás jó, de csak gyalog lehet felmenni és annyira nem nagy szám). Szóval a vége az lett, hogy 4-en elmentünk a Waikiki beach-re, majd a környező utcákon járkáltunk, kajáltunk. Illetve én még egy Mac Store-ban megvettem/előrendeltem “álmai” kütyüjeit. Délutántól melóztam, de reméltem, hogy ha legközelebb jövünk, kimenőt kapok déltől, úh lesz még időm messzebbre is eljutni. A hajó késő este indult innen, így a fotós-csapat egyik fele kimenőt kapott; a következő napon,  Maui-n pedig a másik fele (így én is).

Mauin egy kisbuszt és egy kocsit béreltünk, majd nekivégtunk a Haleakela vulkánnak 3055 méteres magasságba. Jó hosszú volt a felfelé út és sajnos egy felhő ülte meg a csúcsot, amit ha szerencsénk lett volna, felülről láthattunk volna, de túl nagy volt a felhő. Úgyhogy egy ködbe burkolódzó, marsbéli tájra érkeztünk a csúcson pár érdekes növénnyel. A galériába raktam pár képet, hogy hogyan is nézhet ki tiszta időben a táj. Lefelé menet annyira monoton volt az út és egy negyed órára senki nem szólt hozzám, úgyhogy egy pillanatra bebóbiskoltam  és átcsorogtunk a szemközti sávba – szerencsére nem jött senki. Unána már ébren maradtam :-) A partra érve megálltunk Paia kisváros mellet egy csobbanásra, majd kaja és vissza a hajóhoz, hogy “kidobjuk” azokat a kollégákat, akik délutántól melóztak. Majd felvettünk pár ismerőst még és nekivágtunk Wailea-Makina városának egy kis esti ivászatnak (nekem, sofőrnek szigorúan bambi jutott).

Másnap következett a nagy sziget, Hawaii (amiről az állam kapta a nevét... nem, az én államat nem Hawaii-nak hívják... elnézést), ahol Kona városa volt az érkezés helye. Itt csatlakoztam a “recepciós” bandához (Guest Services a becsületes neve a csapatuknak, de lényegében a szállodai recepciós munkakörével bírnak) Velük strandkörutat tettünk a környéken. Lennének néznivaló a környéken, de ennél a kikötőnél - a sekély víz miatt - a part mellett horgonyzik le a hajó és a segéd-/mentőhajóival (másnéven tenderekkel) viszi partra az embereket. Ez pedig baromira lelassítja a le- és felszállást, szóval jóval az utolsó tender indulása előtt a kikötőben kell lenni, hogy elkerülje az ember a sorbanállást. Emiatt nincs sok idő messzebbre eljutni.

Következő nap a nagy sziget keleti oldalán álltunk meg, Hilo város kikötőjében. Itt egymagam befizettem egy hopon-hopoff buszra és bejártam a környéket. Voltam vízesésnél, a mellette burjánzó erdőben, tengeri teknősös strandon, japán kertben. Lett volna még 1 megálló, Kauai szigete, de aznap biztonsági szolgálatban voltam, úh nem tudtam lemenni a hajóról. Aztán 4 nap hajózás következett, hogy a 14 napos hawaii út végén megérkezzünk az új anyakikőtőbe.

Mexikói riviéra I.

A hawaii körút végén már Los Angelesbe értünk vissza, pontosabban Long Beach-re; innentől ez volt az anyakikötőnk. Az első mexikói körút 4 napos volt, hogy utána a hajó beálljon vasárnaptól vasárnapig tartó 7 napos utakra. A 4 nap alatt 2 helyen állt meg a hajó. Katalina-szigeten lusta voltam és nem szálltam le, Ensenada-n viszont igen. Ide délután érkeztünk este indult a hajó, úh sok idő nem volt. Egy gasztrokörutat tettünk hármasban egy ajándékboltos mexikói lánnyal Argeliával (ejtsd: árhélia) és indonéz kollégámmal, Sarawut-tal. A kikötő mellett itt áll egy hatalmas zászlórúd, amire néha felhúzzák Mexikó (és valszeg a világ) legnagyobb mexikói zászlaját, de én egyszer se láttam a lobogót.

Ezután 7 napos, 2 kikötős mexikói körutak jöttek. Mexikóért annyira nem rajongok, úh a két kikötőt (Cabo San Lucas és Puerto Vallarta) itt zanzásítva veszem (meg nem akarom nyújtani sokáig a bejegyzést). Cabo-n általában 2 egymást követő napon is megálltunk; az ott-éjszakázást több okból sem tette meg a hajó (ez is tenderes megálló volt, szóval macerás tendereket futtatni egész éjszaka; ill. pénzben is olcsóbb, ha az éj folyamán köröz egyet a hajó (fizetni kell, ha éjszakára kikötőben marad a hajó)) Szóval az állandó tenderezés egy idő után baromi fárasztó és frusztráló, úh sokszor maradtam a hajón. Pár kép azért készült, mert nem volt ronda a hely, de messzire nem mentünk az öböltől. Puerto Vallarta jobban tetszett; sokszor San Juan (Puerto Rico) hangulatát idézték utcái. Néhány hétig ezeket a köröket tettük meg, majd ismét jött egy hawaii, 14 napos út.

Második hawaii út

Most belehúzok, mert inkább a képeket nézzétek :-) Az első megállónk most Maui volt. Legutóbb itt kaptam sokáig kimenőt, úh most este már melóznom kellett, de így is eljutottunk (ismét 2 kocsit bérelve) az Iao-völgybe. Ez egy természetvédelmi terület egy impozáns tű-ként magasodó csúccsal, szép erdőkkel. Majd délután strand és többedmagammal vissza a hajóra melózni. Másnap a’sszem Kona volt, de akkor megint biztonsági szolgálatban voltam, úh nem tudtam leszállni a hajóról (a fotós csapatból minden nap 2 embernek a hajón kell maradnia; úh minden hawaii körút előtt választottunk, vagy sorsot húztunk, az egyes szigeteken ki is legyen “őrségben”) Oahu-n viszont szabad voltam, úh ismét kocsibérlés (itt már csak utas voltam) és sikerült szinte az egész szigetet körbeautóznunk. A végén már nem fért bele egy vízeséses nemzeti park (zárás után még beosontunk páran, de már túl sötét volt), de így is voltunk egy kilátónál (Pali), a Templomok Völgye nevű emlékparkban (itt egy 800 éves japán buddhista templom mása van többek között), a - mások számára - kötelező strand, majd vacsi. A kamerám aksija a nap vége felé lemerült, úh strand és vacsiképek hiányoznak.

Következő nap Kauia jött (az előző hawaii úton itt nem tudtam leszállni) és mivel ez volt az utolsó alkalmam ezen a szigeten (ez volt az utolsó hawaii körutam a dec. 7.-i leszállás előtt), a lehető legtöbbet akartam látni a szigetből, úh egy recepciós japán lánnyal, Eri-vel befizettünk egy helikopterútra a sziget körül/keresztül. Hihetetlen látvány volt; rahedli kép van; remélem átadnak valamit az élményből. Az utolsó megállo Hilo volt a nagy szigeten. Itt nagynehezen sikerült összekaparni egy társaságot, hogy megnézzünk egy vízesést és a körötte elterülő tájvédelmi körzetet. Majd vissza Long Beach-nek.

Utolsó mexikói utak

4 nap hajóút következett vissza Long Beach felé, de mielőtt LA-be értünk volna, az utolsó napon megálltunk ismét Ensenada-ban. Késő délután érkeztünk (ez gyakorlatilag egy kényszermegálló: USA-ból induló körút csak úgy érhet vissza az USA-ba, ha az utolsó megálló nem USA-beli megálló - ne kérdezzétek, miért) Emiatt megint csak egy gyors gasztrokörútra volt idő a városban 4 fotós cimborámmal. Ezután már 3-4 hetem volt csak hátra a szerződésből és következtek a 7 napos, 2 kikötős utak a nem túl izgalmas Mexikóba. A jó az volt, hogy 2 körúton is a 2 cabo-i nap helyett Puerto Vallarta-ban (PV) éjszakázott a hajó, úh meló végeztével kinn is lehetett maradni. A rossz, hogy ez egyik ilyen héten buzi-körút volt... 1800, a szexualitás terén másképpen gondolkodó férfi utas vette ki a hajót és minden este fotózni kellett az éjszakába nyúló partijaikat a hajón. Ezt általában 2 lány csinálta, de pont azon az estén, amikor PV-n maradt a hajó, nekem meg egy kollégámnak kellett hajnali fél 3-ig a bulin fotóznunk. Itt nem kell semmi komolyra gondolni, 2 hátteret állítottunk fel és vakukkal vártuk, hogy vki jöjjön fotóztatni magát. Akkor este egyenként sikerült 20 képet csinálnunk 3 óra alatt... Általában nincs bajom a melegekkel (bár az ilyen privát utakon kitör belőlük a legrosszabb elhajlott énjük), szóval inkább az zavart, hogy buktam a másik bulit a legénységgel, akik persze a városban mulattak. Ennek a privát körútnak a végére amúgy éreztem, h kicsit felfordult a gyomrom (bár lehet, hogy a több, mint 7 hónapja fogyasztott hajós kajából lett már elegem), de az tény, hogy felüdülés volt utána ismét nőket és gyerekeket látni, hallani. Volt még egy PV-i ottéjszakázás, akkor sikerült kijutnom. A maradék pár hétben eléggé leengedtem, úh még egy PV-i gyalogtúráról készítettem képeket, valamint az utolsó körút indulásakor lefotózgattam, ahogy elhagyjuk Long Beach-et. Ennek az útnak a végén, december 7.-én visszaértünk Long Beach-re és ezzel letudhattam 1 hét híjján 8 hónapos szerződésemet.

Elég változatosra sikeredett ez a 8 hónap. Kezdve a 10 napos los angeles-i “kényszer”-szabadságtól, a 2 hetes karib-tengeri “kiruccanáson” át, a majd’ 1 hónapos bahamai javító-dokkos semmittevésen keresztül és az utána induló 4-5 napos - az “imádott” Mexikóba tartó - körútakon át, míg végre az utolsó 4 hónapot sikerült a vágyott hajón eltöltenem. Összeségében nem bántam meg, hogy belevágtam a 3. szerződésbe, és így visszaolvasva mindent és újraélve, élveztem is. A társaság mindegyik hajón jó volt; jó barátságok szövődtek, nagyon jó emberekkel ismerkedtem meg, az utolsó hajón sokan és jófejek voltunk magyarok. Szóval szép emlékekkel, élményekkel intek most hosszabb búcsút a hajós életnek. A következő 4-5 hónapban megpróbálom kicsit más irányba fordítani életem vitorláját. Legrosszabb esetben folytatódik a blog, bár remélem, nem ilyen formában :-) Köszönöm mindenkinek, aki követte a blogot. Köszönöm a kommenteket!

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Galéria linkek:

Hawaii 1.: https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog3Hawaii?noredirect=1

Mexikó 1: https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog3Mexiko?noredirect=1

Hawaii 2.: https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog3Hawaii2?noredirect=1

Mexikó 2: https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog3MexikoEsEgyeb?noredirect=1

Az előző bejegyzés végén ígértem pár dolgot még Alaszkából. Azok jönnek most.

Alaszkai városok

Szervezett csoportos túrákra már nem fizettem be, úgyhogy a maradék pár alaszkai hétben a városokat és környékét jártam be. Ketchikan magát a világ “Lazac-fővárosának” nevezi és itt van a világon a legtöbb köztéren álló totemoszlopa. A korábbi képeken is látszódott, hogy a lazacok tömegesen úsztak föl a folyókon; ezt minden egyes ottlétünkkkor megtapasztalhattam. Szóval a képeken még több lazac :-) lletve totemoszlop, mert a helyi “Totem Örökség Központba” (Totem Heritage Center) is sikerült eljutnom, meg az utcákon is sok volt. Több infó a városról itt.

Skagway is szerepelt a korábbi bejegyzésben. Ez az alaszkai aranyláz idején az egyik legfontosabb kikötőváros volt.Ma már népszerű túristahely és gyűjtőhelye fura szerzeteknek, de annak idején innen indultak az aranyásók a Yukon aranyáért. Nemrég olvastam, hogy ez a város szerepel gyerekkorom egyik kedvenc szerzőjének, Jack London A vadon szava című regényében. Ha hazaértem, asszem újraolvasom :-)

Juneau Alaszka állam fővárosa; emiatt ez is a legforgalmasabb az általunk látogatott városok közül. Persze ez semmit nem vesz el a tipikus alszkai hangulatából; hatalmas hegyek lábánál terül el, gyönyörű vidék veszi körül.  Az egyik utolsó hetemen fel is szálltam egy felvonóra, ami a kikötő mellől viszi fel az embert a Roberts-hegyre az ott található “Természeti Központba” (Nature Center). Innen lehet hosszabb-rövidebb gyalogtórákat tenni a hegyre. Gyönyörű a környék és persze a kilátás; talán visszaadnak vmit a képek.

Victoria kanadai város és British Columbia állam fővárosa; ez volt mindig az utolsó megállónk mielőtt Seattle-be visszatértünk. A kikötés itt nagyban függ az időjárástól és attól, hogy menetidőben hogy álla hajó. Nem egyszer kihagytuk, mert vagy túl szeles volt a kikőtő, vagy késésben volt a hajó. Mindig este érkeztünk, úh nappali fényben sose láttam a várost, de amit azon a pár (összesen asszem 3) estén láttam belőle, jó benyomást tett. Lettek volna érdekes helyek, ahova elmentem volna, de a személyzet általában nem jutott le a hajóról 9 előtt, így szinte minden zárva volt már. A város nagyon közel van Vancouverhez, úgyhogy az utolsó alaszkai utunkon nem is álltunk meg itt, illetve nem Seattle-be értünk vissza, hanem Vancouverbe kötöttünk ki.

Seattle-t sajnos elszalasztottam... A 2. viktoriai kikötéskor véletlenül később értem vissza a hajóra, mint a legénységnek megengedett, így aznap este elvették a hajós “személyimet”, úgyhogy a másnapomat (amit pedig délután 3-ig Seattle-ben tölthettem volna) a hajón kellett töltenem... Az utolsó hetekben meg már nem volt időm kijutni a városba, szóval csak távoli képek vannak a belvárosról, illetve a kikötőről :-(

Még egy gleccser

Befizettet túrára már nem mentem ugyan, viszont a hajó az utolsó alaszkai úton a Tracy Arm­-fjord helyett a Gleccser-öbölbe ment (Glacier bay). Itt 3 gleccserhez is nagyon közel úszott a hajó. Az idő tökéletes volt, a látvány leírhatatlan. Nézzétek a képeket.

Vancouver

Az utolsó alaszkai út annyiból is különleges volt, hogy amint írtam, nem Seattle-be ment vissza a hajó, hanem Vancouver-ben kötött ki az út végén. Itt sikerült kiharcolnom a román főnöknél egy szabad-délelőttöt, úh egy magyar sráccal, Zsolttal bejártuk, amit be lehetett a városból. A wikipédia szerint etnikailag ez az egyik legtarkább kanadai város; ezt meg is tapasztaltuk. Nincs is igazán központja a városnak, inkább kerületek, amik vagy etnikai, ill. szexuális beállítottség alapján tagolódnak (igen, a buzinegyedre utalok :-)). Van egy hatalmas parkja a városnak (Stanley-park), ahova szintén eljutottunk, illetve a 2010-es téli olimpia emlékhelyei is láthatóak. Bővebben a galériában.

Vancouver-rel tehát véget értek a sokszor esős, ködös, de így is varázslatos alaszkai utak és elkezdődött az első 15 napos hawaii körút, ami után a hajó Los Angeles-be ért vissza és kezdte a téli menetrendet. 6-7 napos körutak 2 mexikói kikötővel (Cabo San Lucas, Puerto Vallarta), néha megszakítva 14 napos hawaii körutakkal. Ezeket a kalandok idő hiányában már nem fogom tudni az ittlétem alatt megosztani a neten. December 7.-én indulok vissza a hideg Magyarországra; a maradék (rahedli) képet majd onnan töltöm fel és frissítem a blogot. Persze sok születésnap és buli is volt még mindenek között, azokról is pár kép majd akkor kerül fel. Szóval karácsonyi ajándékként majd még egyszer frissül a blog, aztán valószínűleg elhallgat.

(Bár a hazarepjeggyel együtt kaptam egy február 7.-i repjegyet is Sydney-be...)

Galéria linkek:

Alaszkai városok:

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog320131124AlaszkaiVarosok

Még egy gleccsertúra:

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog320131127MegEgyGleccser

Vancouver

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog320131127Vancouver

Az előző bejegyzés végén azt írtam, hogy ha csak vmi eget rengető nem történik, akkor havonta fogom tudni frissíteni a blogot. Ha az ég nem is rengett, de teljesen váratlanul lehetőséget kaptam, hogy átkerüljek a Miracle nevű hajóra. Ez az a hajó, amire még áprilisban fel kellett volna kerüljek, de helyette 10 napig Los Angelesben vártam, hogy valamilyen hajóra tegyenek. Július utolsó napjaiban szólt a főnököm a Triumph-on, hogy van ez a lehetőség, akarok-e menni. Kb. 2 másodpercet ha gondolkodtam a dolgon, és rávágtam az “igen”-t. A 2 mp alatt az akkori csapatom futott végig az agyamon - elég jó társaság jött össze azon a hajón – de kiábrándító mexikói kikötők miatt menekülőre fogtam a dolgot. Várhattam volna még az európai hajóra is, hogy Laca cimborám szeptemberi esküvőjére talán hazajuthassak, de arra már egyre kisebb esély volt, ahogy az idő haladt. Emiatt sajnos buktam az esküvőt, viszont felcsillant Alaszka és Hawaii a távolban. A hajó, ami miatt egyáltalán belevágtam a 3. szerződésbe, elérhetővé vált.

De azért tarsuk be az időrendet. Az egyes alfejezetekhez külön galériákat csináltam; így talán könnyebb követni képeken a leírtakat:

Adios Mexico, szevasz Alaszka!

Szóval kb. másfél héttel a legutóbbi bejegyzésem után (tudom, baromi régen volt; még júliusban) jött a lehetőség a váltásra. Ráadásul elég hamar: a főnök kedden szólt, a lelépés pedig szombaton volt. Értek már kellemetlen meglepetések ebben a szerződésben, úh magamat sem ringattam ábrándokba és a csapatnak sem vertem nagy dobra a dolgot. Csak akkor, amikor már elindult a hivatalos lelépési procedúra. A hét utolsó napjaiban elbúcsúztunk egymástól az ottani cimboráktól. Kicsit rossz volt elválni tőlük, mert a sok nehézség ellenére (vagy éppen emiatt) jó csapat lettünk a végére. Azon a héten még Cozumel-en (Mexikó) béreltünk 3 terepjárót és átmentünk a sziget másik oldalára egy búcsúegyüttlétre. A galériából hiányzik egy csoportkép, de aki a facebook-ot böngészi, megtalálhatja. (Én azóta is mindig elfelejtem elkérni az Triumph-os barátoktól a képet)

Leszállás után Houston-ba kerültem egy szállodába, ahol 3 napot töltöttem egy szintén aznap leszálló szlovén lánnyal; őt a az egyik európai hajóra tették át. Ez alatt a pár nap alatt próbáltuk, amennyire lehetett, bejárni Houstont. Sokminden zárva volt, mivel vasárnap/hétfőn voltuk ott, de eljutottunk egy aquaparkban (ahol vmiért tartottak egy fehér tigrist is); valamint voltunk még egy kellemes japán kertben is. Augusztus 6.-án aztán kora reggel indultam a reptérre, majd irány Seattle.

Ott a reptérről egyenest vittek a hajóra, ahol gond nélkül felszálltam, majd a szokásos bevezető tréningek jöttek. Már a Triumph-ról tudtam, hogy magyar főnököm lesz, Erzsi. Ő már 10 éve a cégnél van és nagyon jó fej és segítőkész volt (azért múlt idő, mert bő 1 hónapja áthelyezték egy másik hajóra). A személyzetben is rengeteg a magyar; közülük is van egy felszolgáló-pár (Péter és Ildi), akiket még az első szerződésemről, a Victory-ról ismerek. Jó a magyar társaság, sokszor próbálunk közös dolgokat csinálni. A fotós csapat is nagyon jó, bár rengeteg a fülöp, de szinte mindegyik jó fej. Két régi ismerős is van a csapatban: Henriett-et (Dél-Afrikából) még az első szerződés végéről ismerem, a Victory-ról, valamint Gina (Georgina) a magyar printshop-os lány (gyakorlatilag ő a hajó “nyomdásza”), akit meg a második hajómról, a Freedom-ról ismerek. Ez a hajó szerencsére kisebb, mint az eddigiek. Ez kevesebb utast jelent, mint az ezelőtti monstrumokon, ergo nyugisabb meló, nagyon gyors set-up (háttér-felállítás), a labor is a galéria mellett van. Szóval baromi kényelmes. Felépítésben is nagyon más, mint az előzőek (ezt Finnországban építették 2004-ben; a többségét a Carnival-hajóknak Olaszországban építik); az első hetekben emiatt kicsit labirintusszerű volt nekem.

Szóval a hajó nyárvíz idején Seattle-ből indul és északnak megy, Alaszkának 1 hetes utakat teljesítve. Amerikai kikötőkben csak azok szállhatnak le (a személyzetből), akiknek van egy ún. “I-95”-ös papírkájuk. Ezt mindenki az érkezés utáni anyakikötőben kapja meg, úh az első utat minden új érkezőnek a hajón kell töltenie. Nekem is ez volt a sorsom az első héten és csak a hajóról tudtam szemlélni Alaszkát. Viszont már ekkor látszott, hogy nagyon jó helyre kerültem. Nem szaporítom sokat a szót; a képek (,mint mindig) most is beszédesebbek. Alaszkában  4 kikötőben álltunk meg: Skagway (USA), Juneau (USA – Alaszka fővárosa), Ketchikan (USA) és Victoria (Kanada), valamint volt egy nap, amikor a hajó befordult a Tracy Arm fjord-hoz, hogy a Sawywer-gleccsert látogasson meg. Ez és a kanadai kikötés nem mindig sikerült az olykor rossz idő miatt, de szerencsére a 6 hetes Alaszkai létem alatt mindre eljutottam. Itt a múlt idő azért van, mert bő 1 hónapja - az ősz érkeztével - a hajó elhagyta Seattle-t és egy 2 hetes hawaii út után Los Angelesbe került, ahonnan télvíz idején csinál mexikói és párszor még hawaii utakat.

Az első hetek Alaszkában

Szóval vissza egyelőre Alaszkába. Az 1 hét “hajófogság” után 6 hetem volt, hogy amit csak lehet, felfedezzek Alaszkából. Az ősz közeledtével gyakrabban volt felhős, esős az idő, mint a korábbi hónapokban, de még így is hihetetlen élményekben volt részem. A legelső utam Skagway-en egy vonatút volt, ami a kikötőből vitt fel egy kb. 800 méter magasan fekvő hágóhoz. Ez a sínpár azon a nyomvonalon épült a 19-20. sz. fordulóján, amin az aranyásók mentek feltárni a Klondike és a Yukon vidékének aranyát (abban az időben persze még csak lovakkal). Felhős volt az idő, de még így is elképesztő tájakon ment a vonat. Azon a héten végig elég rossz idő volt, meg a beosztásom miatt sem volt sok időm, úh a többi kikötőben nem sok időt töltöttem. Ketchikan-ben ki sem tudtam menni, Junea-ban pedig csak rákot enni mentem ki (azon a héten a rossz idő miatt ki is hagyta a hajó a Tracy Arm fjord-os kitérőt). A következő Skagway-en a főnököm, Erzsi vitt szétnézni Skagway-en. Ez egy pici város kb. 800 fős állandó lakossal; persze amíg szezon van, az itt lakók száma felmegy 2000-ig is, de télre a boltok és túráztató helyek nagy része bezár. Nagyon pofás város, sok érdekes emberrel. Sokszor eszembe jutott  a Miért éppen Alaszka című tévésorozat és az abban szereplő fura szerzetek. Egy lakókocsiparkban mi is összefutottunk egy világutazó angol férfival, aki a japán feleségével járja a világot már vagy 20 éve személyes úti filmeket készítve, amiket a honlapján árul. Aznap még voltunk egy régi temetőben, amin keresztül egy vízeséshez is eljutottunk, majd a nap végén (ill. a kora esti műszak kezdete előtt) még egy helyi sörözőbe is betértünk. A következő napon Juneu-ban a teljes fotós csapattal elmentünk bálnákat lesni. Egy kis kompszerű hajón “kergettünk” egy bálnacsoportot. Esős idő volt, de így is hihetetlen élmény volt. A bálnavadászat után pedig elvittek egy gleccsertúrára a Mandenhall-gleccserhez. (Ha vkit érdekel volt egy érdekes hír erről a helyről az indexen szeptemberben). A Tongass esőerdőn át vezetett az út. Baromi szép volt még úgy is, hogy végig esett az eső; medvét is láttunk.

Gleccsertúrák I.

A következő hetem elég sűrűre sikeredett (szerencsére). Gyönyörű tiszta idő volt a Tracy Arm fjordnál, úgyhogy Erzsi főnökömnek hála, sikerült feljutnom egy kompra, amivel az utasokat szokták közel vinni a Sawyer-gleccserhez. Az első képeket még a hajóról készítettem amint haladtunk felfelé a fjordban. Nem nagyon tudom szavakba foglalni a látványt, nézzétek a képeket. Persze a gleccser is nyomasztóan gyönyörű volt; arról is készült bőven kép. A Sawyer-gleccser 2 pontjához is elvittek minket, valamint útközben is kaptunk látványt bőven. Szóval nézzétek a galériát. Azon a héten még Skagway-en is befizettem egy gleccser-túrára, de ott már egy gleccserben (!) járkálhattam. Egy komppal elvittek a Glacier Point (“gleccser pont”)nevű helyre, ahonnan busszal tovább egy táborba, ahol 6-7 túravezető él hónapokig és viszi a hozzánk hasonlókat erre a túrára. Vízálló kabát és gumicsizma föl, aztán kis séta és kenuba szálltunk. Onnan pedig evezés a Davidson-gleccserhez, ahol kiszálltunk és magában a gleccserben járkáltunk. Elképesztő látvány és élmény volt. Képek a galériában.

Itt most megszakítom a bejegyzést, mert sok lesz belőlem. A következőben további gleccsertúra várható, plusz még több kép az alszkai városokról, valamint Vancouver-ről. Ez volt az utolsó alaszkai körút utolsó kikötője. Innen indult az első 15 napos hawaii körutam, aminek végén Los Angelesbe érkeztünk vissza. De ezt majd legközelebb.

Galéria linkek:

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog320130920CozumelHoustonEs17Alaszkaban

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog320130922AzElsoHetekSzarazfoldon

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog320130923Gleccserturak

Sok idő eltelt a legutóbbi bejelentkezésem óta, de nem sokminden történt. Legalábbis május utolsó és június első 2 hetében. Ebben az időben gyakorlatilag tovább folyt a semmittevés. Június első hetén 2 arc érkezett a miami irodából, hogy az új galériarendszert felállítsuk  (ugyanaz a rendszer, mint a Glory-n). A főnök is megérkezett, de szerencsére nem az, akire számítottunk. Végül is ugyanaz most a főnököm, aki a Freedom első hónapjaiban volt (Jelena). Emberként semmi bajom vele, de nem a legjobb főnök (ezt azt hiszem anno is megírtam) Persze mindenki örült, hogy őt kaptuk, nem pedig az eredetileg tervezett főnököt. Jó a kapcsolatom vele; beszéltem is vele a Miracle-re helyezésről; írt is levelet, de továbbra is annyi az esélyem rá, mint eddig...

Párszor még elmentem szétnézni Freeportban, de érdekes helyre nem jutottam. A kiszemelt nemzeti park túl messze volt, hogy biciklivel eltekerjek odáig, a taxisok meg méregdrágák voltak. Közben pontosult a hajó indulásának dátuma. Június 8-án elhagytuk a Bahamákat; pontosabban Freeport (kísértet-) városát. Persze az indulás nem volt zökkenőmentes. Miután először vízre engedték a hajót, kiderült, hogy valami baj van a motortérben, úgyhogy ismét kiemelték, majd a vissza. Közben egyik este az indulás előtt jó 20 percre elment az áram az egész hajón; csak a vészvilágítás működött. Állítólag mert megint volt egy kis tűz a motortérben... Ekkor meg persze már az egész szárazdokk alatt éreztük, hogy ezt a hajót gyakorlatilag csak lemeszelték. Átépítették ún. “2.0-ás” hajóvá (új nevű bárok, pár új logó, új fotógaléria), de rengeteg dolgot nem javítottak ki rendesen. Sok helyen még a régi, kopott kanapéborítás van; amióta eljöttünk Freeport-ból 1 lift nem működik, a többi meg rendszertelenül; a szennyvízrendszer is akadozik, sok a szivárgás. A galériában is gyakorlatilag felraktak pár új feliratot, táblát és ennyi. Pár hete megint jöttek fotós fejesek a hajóra; persze megint egy rakat új ötlettel, amiket már meló mellett kellene nekünk megcsinálnunk. Közben persze nyomják a főnökünket, hogy termeljük a pénzt, ergo jönnek a túlórák, a fáradság (a blog is emiatt késett ennyit), olykor feszültség a csapaton belül. Most már nagyjából mindenki belejött az új galéria-rendszerbe, de mivel sokak most találkoztak ezzel először, rengeteg volt a hiba az első hetekben. Volt már 3-4 körút, amikor sikerült bónuszt csinálnunk, de ez csak rengeteg túlóra árán történt. Pár napja a főnökünk kapott is fejmosást emiatt a hotel-igazgatótól... Ezután talán lazább lesz a beosztás.

Lenne esélyem megbízott-főnöki pozit megpályáznom (persze másik hajóra tennének), de látva a rengeteg sz*rt, amivel meg kell birkózni, nem sok kedvem van hozzá. A galériafelelős pozi is átalakult az új rendszer miatt: aki ezt a pozit viszi, egyáltalán nem fotózik már, csak a galériában van minden nap, viszont rengetek idegtépő, piszlicsáré dologgal kell foglalkozni, közben pedig kedvesnek lenni a vendégekkel (egy szerb lány van most ebben a pozícióban és jól csinálja). Az én arcomra sokszor kiül, hogy mit is gondolok a nevetséges dolgok miatt panaszkodó, csak ingyenképet akaró, olcsójános vendégekről, úh én alkalmatlan vagyok erre a pozira :-) Persze mindig vannak jófej vendégek, akikkel el lehet szórakozni, meg dicsérik a képeimet. De ez már annyira nem dob fel, mint az első szerződéskor.

A szerződésem eleji áthelyezési mizériának és a Freeport-os kényszerű semmittevésnek köszönhetően megint nem jutottam be egy esküvői fotós tréningre (a szárazdokk alatt nem volt főnökük a hajón, úh nem jutott el hozzánk a hír a legközelebbi tréningről...). Augusztusban lesz elvileg a következő, azt lehet, h megpályázom. Ezen a hajón van egy ún. “Dream-stúdió”. Ez gyakorlatilag 2 fotós srácot jelent, akik egész körút alatt privát fotózásokat vállalnak és azokat adják el. Ők nem is csinálnak semmi mást és elég profik. Ha lazul a beosztás, megpróbálok több időt velük tölteni, hogy tanuljak vmi újat. Most már biztos, hogy több szerződésre nem jövök vissza ehhez a céghez, úh a maradék 3 hónapomban megpróbálok minél több tudást magamba szívni.

Így akkor 6 hónap lesz megint a tervezett 7-8 helyett. Alapvetően az utazás miatt jöttem vissza a 3. szerződésre, de a mostani állomások elég kiábrándítóak, úh nem fogok 6 hónapnál tovább maradni. Ez a hajó 4 és 5 napos körutakat csinál Mexikó 2 kikötőjébe és egyik hely sem nagy “vásziszdász” (Cozumel és Progresso; Cozumel egy sziget a Yucatán-félsziget mellett, Progresso pedig a félsziget partján fekszik) Baromi meleg van és ami érdekes lenne ezeken a helyeken, ahhoz messzebb kell utazni, arra meg legtöbbször nincs elég szabadidőnk. Cozumel-ben legutóbb béreltem egy biciklit (mivel a hajón ingyen kérhető bringák használhatatlanok és a közeljövőben nem kapunk újakat...) Eltekertem egy maja romtemplomhoz, de kiderült, hogy ez a “szegény-maja” temploma volt (képek a galériában). Állítólag a templom többi része föld alatt van, de olyan sok “garázs-szint” nem lehet, mert az egész sziget lapos... Legalább tekertem egy jó 2 órát (viccen kívül jól esett a dögmeleg ellenére) A többiekkel szervezkedünk, hogy legközelebb kocsit bérlünk és megnézzük a “puccosabb” maja romot. Progresso-ban eddig csak a belvárosba jutottam el. Van pár pofás hely ott, de összességében a tipikus mexikói “porfészek” jelző illik rá legjobban. A galériába próbáltam csak a szép és érdekes helyeket feltölteni (mint pl. az Assisi Szent Ferenc szupermarket-et... nem vicc) Itt is lennének maja emlékhelyek, de annyira messze, hogy a 4-5 óra szabadidő nem elég rájuk.

A 3. helyszín, az anyakikötőnk (Galveston - Texas) viszont érdekes hely; eddig ott voltam kinn a legtöbbször (ismét egy ok a lassú blogfrissülésre: itt lenne a legjobb a net, de eddig amikor szabadidőm volt, inkább városnézni mentem, mint netezni; bocsának mindenkitől :-)) Picit olyan mint Key West, de nem annyira zöld és itt erősebb a viktoriánus stílusú építészet. Részletek a galériában, mert már megint túl hosszú leszek :-) (Ez a bejegyzés most nem lett kronologikus; az időrend a galériában van: Galveston képek előrébb vannak, Mexikó a végén)

Pár jó hír a végére: még márciusban feladtam 2 csomagot Peruba, hogy ezzel köszönjem meg vendéglátóimnak az ottlétemet. A csomagoknak gond nélkül meg kellett volna érkezniük Limába, de mivel a vámpapírokra forintban tüntettem fel az értékeket, sikerült egy jó kis kavarást okoznom a perui vámhatóságoknál. A forintot USA dollárnak nézték és meg akarták vámoltatni, amit a címzetteknek kellett volna megfizetniük. Ottani cimboráimnak jeleztem, hogy ne fizessenek semmit, mert ez félreértés. Mivel így nem került kézbesítésre a csomag, egy ottani raktárba vitték a csomagokat és mire sikerült tisztáznom a valódi értékeket, rám akartak verni raktári kültségeket is. A Fürgefutár és a magyar UPS segítségével  végül is sikerült június elején (majdnem 3 hónap után...) eljuttatni a csomagokat a címzettekhez további költségek nélkül.

Tavaly novemberben rendeltem egy külső meghajtót a laptop-omhoz, amit anno nem kaptam meg 1 hónap eltelte után sem. Akkor írtam erről a küldő cégnek; ők elvileg küldtek egy másik meghajtót is, de az sem érkezett meg hozzám. Viszont pár hete mégis megérkezett az egyik :-) A papírok szerint már novemberben Miamiban volt a csomag, de vmiért az iroda nem tudta eljuttatni a Freedom-ra. Viszont 8 hónap után megtaláltak a Triumph-on...

Az élet zajlik, a csapattal nincsenek különösebb gondok, nagyjából mindenki jó fej. Nagyjából mindannyian egyszerre kezdtük ezt a szerződést, úh valszeg sokáig együtt leszünk. Van egy indiai srác, aki váltani fog bárpincérnek. Ha lép, másik hajóra kerül és akkor valszeg a felesége is megy vele (szintén fotós). Van egy jamaikai srác is a csapatban; ő a Freedom-ra akar kerülni, hogy otthoni dolgait egyszerűbben intézhesse (Ocho Rios az egyik megállója a Freedom-nak) Egyelőre egyiküknek sincs lelépési dátuma, úh maradunk így, ahogy vagyunk.

Időközben megpróbálok vmelyik európai hajóra is átkéredzkedni (bárhol jó, csak ne ezen a hajón :-)). Laca cimborám esküvője lenne az apropó: ha sikerül, lehet, hogy el tudok jutni az esküvőre (Csak kérnem kell néhány nap “szabit” (ún. “workbreak” - gyakorlatilag fizetés nélküli szabi)). Erre is kb. annyi az esélyem, mint a hawaii hajóra, de legalább megpróbálom.

Remélem, elég hosszú lett a bejegyzés, hogy betöltsem a lassan 2 hónapja tartő blog-űrt. A következő frissülést megpróbálom a szokott ritmusban tenni. Szóval - hacsak vmi eget rengető nem történik közben - 1 hónap múlva újra jelentkezem.

Galéria link:

https://plus.google.com/photos/114960804292480584616/albums/5900892891435840113

Ott hagytam abba a legutóbb, hogy Los Angelesben ragadtam egy hétre. A 7-ből 10 nap lett; a 10. napon - kedden – délután kaptam végre egy levelet a cégtől, hogy aznap (!) este fél 10-kor repülök St Thomas-ra, hogy másnap felszálljak a Glory nevű hajóra. Pár percig sajnáltam, hogy nyugati part ezzel ugrott, de sokáig nem bánkódtam, mert a Glory 2 hét Karib-tenger után felhajózik északra a keleti parton és Boston-ból ill. New York-ból hajózgat fel egészen Kanadáig. Szóval Alaszka helyett keleti part; nem tűnt annyira rossz cserének. Ekkor még nem tudtam, hogy ez sem tart sokáig...

Egész este repültem; szerda reggel meg is érkeztem St. Thomas-ra; a reptéren várt egy hölgy, aki elfuvarozott a hajóig. Ez a hajó már az ún. 2.0-ás verzió. Ez annyit tesz, hogy kicsit átalakították belülről; lecseréltek néhány helyszínt, mindenki újféle egyenruhát kapott. Nekünk, fotósoknak is új jutott; a jó oldala, hogy már nem kell mellény a kiöltözős estékre (csak ing+nyakkendő), a rossz, hogy műanyagok az ingek, úh megy az izzadás keményen. Szereztem pár vékony pólót, úh azt hordom az ing alatt; így valamennyire tűrhető a dolog. A galéria rendszere is picit változott, de hamar meg lehet szokni (a lényege, hogy x vásárolt kép után adunk vmi ajándékot az utasnak; minél több képet vesz, annál értékesebb az ajándék (ingyen fotó, ajándék táska, USB memória, ... stb))

Meglepetésemre nagyon sok ismerős volt a hajón a korábbi szerződésekből. A fotós csapatban kapásból ott volt egyik ukrán cimborám a Freedom-ról, Sasha; Hilary, az egyik “ovónéni” is ott volt a Freedom-ról; másfél héttel az érkezésem után egy thaiföldi fotós srác - Pisanu szintén a Freedom-ról - is befutott, aztán 2 héttel az érkezésem után egy perui srác - Rene a Victory-ról - is csatlakozott a csapathoz.  Meg rajtuk kívül is volt sok ismerős más csapatokból is. Fura volt ennyi embert viszont látni. Sok magyar is volt a Glory-n; a fotósok közt is volt egy, István; az egyik étteremfőnököt, Csabát is jó volt újra látni (vele a Freedom első hónapjában pálinkázgattunk).

Szóval nem volt vészes újra egy kicsit a Karib-tengerre kerülni, mivel tudtam, 2 hét múlva felhajózunk Norfolkba, majd utána 1 hónappal tovább északra: Boston, New York, Kanada. Nem adtam fel a reményt, hogy talán áthelyezhetnek később a Miracle-re; a főnök írt is ezügyben az irodának. Sok remény nem volt rá, de hátha.

Szóval 2 héten keresztül teltek is a szokásos napok; ezalatt csupa olyan szigeten voltunk, ahol eddig már jártam, úh képek nem is készültek. Tartogattam magamat a következő hónapokra. Aztán a 2. hetemen jött a hír: jómagamat és egy indonéz kollégámat, Bayu-t áthelyez a cég a Triumpf hajóra. Ez az a hajó, ami 3 hónapja 4 napig a Mexikói-öbölben hánykódott a kigyulladt motortér miatt; azóta szárazdokkban van és csak június elején hajózik ki. Senki nem értette, hogy mi szükség van fotósokra egy kiemelt, javítás alatt álló hajón. A hab a tortán, hogy tudtuk, egy elég kemény kezű főnökünk lesz a Triumpf-on. A Glory-s főnök írt is az irodának, hogy hadd maradjunk a Glory-n, de nem jött időben válasz, úh 12.-én reggel elhagytuk a hajót. 1 estét Miami-ban töltöttünk, majd másnap repültünk a Bahamákra, Freeport városába. Onnan busz vitt a javító-kikötőbe.

A Triumpf-ot teljesen átépítik, úh mindenhol melósok vannak; éjjel-nappal megy a munka; az egész hajótestet kiemelték a vízből. Átmenetileg vendégkabint kaptunk indonéz kollégámmal; a zaj nem vészes, nincs gond az alvással, de elég nagy még a felfordulás az egész hajón. A szigeten szinte semmi sincsen. Van egy érdekes nemzeti park föld/víz alatti barlangokkal, de 50 dollárért akart elvinni egy buszos, úh egyelőre tovább keresünk olcsóbb utazási lehetőséget. Mivel szárazdokkban vagyunk, nem lehet a hajóról biciklit kölcsönözni (ingyen lenne). A kikötő jó 20 perc buszozásra van a várostól. Az ingyen buszok óránként járnak, viszont ha máshova szeretnénk menni, akkor rendesen megsarcolják az embert a bahamai taxisok. Meló alig van; eddig 3 napon ha dolgoztunk pár órát; azon kívül szabadidő. Gitározgatok, spanyolt tanulok, meg néha elbuszozunk a strandra. Tervezgetem, hogy helyi buszokkal kicsit bejárom a környéket; ahogy írtam, semmi érdekes nincs a városban, de legalább valamivel elütöm az időt (a helyi buszra a jegy elvileg 1-2 dollár, de vigyázni kell a helyiekkel, mert rettenetesen lehúzó népség). A semmittevés baromi rossz egy ilyen semmilyen szigeten, de legalább kapunk fizut (megfizetik a semmittevést) Eddig 2 ismerős arccal találkoztam a Triumpf-on, meg néhány magyarral. A teljes személyzetnek csak a töredéke van most a hajón; gondolom, indulás előtt nem sokkal érkezik a többi. Ahogy a főnökünk is majd csak 28.-án jön a hajóra.

Ha kész a hajó, akkor Texas-ba, Galveston városába megy, és onnan fog 4-5 napos körutakat csinálni Mexikó felé.

Egyelőre ennyi. Első benyomások a kész hajóról majd jövő hónapban.

Most csak 6 kép van:

https://plus.google.com/photos/114960804292480584616/albums/5880131145445091457

A 2 hónap szabi lejárt, úh indul a 3. szerződésem... Azaz indulna, ha nem lenne kavarás a beosztással. Egészen 14.-éig úgy volt, hogy a Miracle nevű hajóra megyek, ami Hawaii és Alaszka lett volna.

Rendszerint úgy működik a hajóraszállás menete, hogy a szállodába érkezéskor egy lista van a recepción, ami a másnapi felszállók neveit tartalmazza. Na, az én nevem nem szerepelt ezen a listán 13.-a este, ergo másnap 14.-én nem tudtam felszállni a Miracle-re. Az ilyen esetek benne vannak a pakliban, a beosztás az utolsó pillanatig változhat. Több kollégámmal is megtörtént ez, most velem is... Másnap azt az infó kaptam az irodától, hogy a Pride nevű hajóra kerülök szerdán  (Baltimore-ból indul, szóval repülnöm kellene a keleti partra), de szerdán sem voltam a listán. Akkor a múlt vasárnapot kaptam felszállási napnak, de hajónevet nem tudtak mondani. Most vasárnap megint nem voltam a listán, úh folytatódik a várakozás. A cég állja a szállásköltségeket, meg a napi 3-szori étkeztetést, szóval nem vészes a dolog. Szabadidőben pedig a várost járom. Los Angeles baromi érdekes és hatalmas város. 

Zanzásítva, hogy hol is jártam: egy Stanley Kubrick kiállításon a Los Angeles megyei múzeumban, a Hollywoodban, Santa Monicában az óceánparton (eddig 2-szer is), a belvárosban elég sok helyen (a galériában vannak a részletek), egy autótörténeti múzeumban, Beverly Hillsen.

Szóval próbálom kihasználni az időt, de azért jó lenne vmi biztosat tudni a hajóraszállásomról. Ha bármi hír érkezik, frissítem a blogot.

Galéria link:

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog3EgyHetLosAngelesben

Kis szünet után akkor folytatódik a beszámolóm. Ismét 2 galériát csináltam:

Galéria 1 és Galéria 2. A szövegben majd jelzem, mikortól indul a 2.

Szóval ott hagytam abba, hogy visszatértem Cuscóból és még másfél napig Bere családjánál voltam. Ezt az időt lazára vettük; a következő napon sok minden nem is történt. Járkáltunk a környéken majd délután találkoztunk Christian cimborámmal, akit mindketten ismertünk a fotós munka miatt. Berének ő volt a trénere, nekem meg a főnököm a Victory-n; így hárman elvoltunk aztán késő estig.  Másnap délelőtt ismét Bere anyjával és öccsével bevásárló körútra mentem, majd délután Berével egy jó Ceviche evő helyet kerestünk. Ez lényegében tengeri herkentyűk nyersen, ecettel, fűszerekkel keverve... nézzétek a galériát :-) Nagyon finom. Délután aztán átköltöztem Christian házába (továbbiakban Kris); nála is maradtam a 2. hétre.

Költözésem után Kris-szel bementünk a belvárosba, pontosabban a Parque de la Exposición-ba (a kiállítás parkja?). Itt 1 solért (!) megnéztük a művészeti múzeumot (Museo Del Arte), ahol volt pár kortárs kiállítás; némelyik mű a 20. sz.-i perui történelmet is felhasználta (fényképezni nem lehetett). Maga a park szép volt; egy Gustav Eiffel tervezte épület is volt benne. Galériában vannak képek.

A park után elindultunk a limai kínai negyed felé. Útközben sok hely mellett elmentünk, itt nem részletezem, a galériában van képleírás. A kínai negyed nem sokban különbözött más város kínai negyedeitől, viszont a kaja a kínai és a perui érdekes keveréke volt. Aztán visszaindultunk a városközpont felé, elmentünk a főtérre, viszont utána továbbmentünk a Rimac folyóig. Itt nagy építkezés folyt éppen: a folyó alá (!) építenek többsávos utat, h a felszíni közlekedést tehermentesítsék. A folyó melletti parkban éppen vasárnapi vigadalom volt, sok étellel, “tánc-arénákkal”, perui Michael Jackson imitátorokkal. Itt voltunk egy ideig, majd visszaindultunk a San Martín tér felé. Ott belecsöppentünk egy szabadtéri kampány-koncertbe. Akkor nagy kampány és ellen-kampány folyt a polgármesternő eltávolításáért. Az eltávolítás mellettiek a “Si” pártiak, a maradás mellettiek a “No” támogatói; mi a “No” koncertjére pottyantunk (ami nem volt rossz, több helyi rockbanda is fellépett). Múlt vasárnap (március 17.-én) volt a szavazás és perui barátaimtól megtudtam, h a “No” nyert kevesebb, mint 2%-kal.

Másnap úgy terveztük, h megnézzük a történeti múzeumot, de sajnos zárva volt. Gyorsan kerestünk egy másikat a közelben, így jutottunk a Larco múzeumba. Ez Peru spanyolok előtti (pre-columbiai) idejét mutatta be; baromi érdekes volt, de egy múzeumról nem nagyon lehet képekkel beszámolni, úh csak néhányat tettem a galériába. Ebédre visszamentünk Kris családjához; itt gyorsan megemlítem, h isteni házi főztöket ettem mind Berééknél, mind Kris-éknél (csak párnak a neve: Papa a la huancaina, Aji de Gallina, Olluquito con Charqui – rájuk lehet guglizni) Késő délután nekivágtunk egy kilátónak a San Cristobal dombon; ehhez visszamentünk a belvárosba, majd befizettünk egy buszra, ami felvitt a kilátóra. A naplementét pont elcsíptük, viszont a kamerám aksija lemerült, úh onnantól nincsenek képek aznapra.

Innen indul a 2. galéria.

Másnap Kris-szel és az apjával elindultunk kocsival a Pachacamac nevű helyre. Útközben megálltunk pár helyen, az egyiken ettünk Chicharron-t; ez lényegében olajban/zsírban kisütött sertésaprólék (legtöbbször a fejhúsból csinálják) Baromi tömény, de finom (a régi “lacikonyhás” sülthúsokhoz tudnám hasonlítani, de ez zsírosabb) Pachacamac egyébként nincs messze Limától; egy ősi (inkák előtti) indián városrom, amiből sok minden nem maradt meg, de próbálják helyreállítani, úh el lehet képzelni, milyen lehetett. Képek a galériában.

Délután visszamentünk Limába, ott az egyik piaci kajáldában ettünk “dzsungel-ételeket”. Ez a hely állítólag olyan jó (tényleg finom volt az étel), h Peru legismertebb chéfje - Gaston Acurio - egyszer megfordult itt és annyira ízlett neki az itteni koszt, hogy magával vitt pár receptet. A lakás felé útközben véletlenül felfedeztünk egy szintén ősi indián romot Lima belvárosában. Gyakorlatilag körbe van építve már és elvileg pár éve még be is volt lakva az egész terület.

Este még visszamentünk a belvárosba, h megnézzük a szökőkút-parkot. Ez gyakorlatilag egy nagy park tele különféle ötletes szökőkutakkal; az egyikben/nél egy negyedórás fény- és zeneshow is volt. A fellőtt vízpermetre vetítettek mindenféle alakzatokat ill. filmbejátszásokat zene kíséretében. Feltöltöttem egy videót, h érthetőbb legyen.

A következő napon végre sikerült bejutnunk a történeti múzeumba (amit pár napja zárva találtunk). Itt a legrégebbi indián időktől a közelmúltig mutatják be Peru történetét. Fél napot elütöttük itt majd délután találkoztunk Berével, aztán este egy helyi plázába mentünk Krisszel szuvenírgyűjtésre. (tömörítek, mert megint terjengek)

Másnap hazaért Romániából Krisz felesége, lánya és anyja; délután még velük elmentem a belvárosba iskolaszereket nézni - náluk akkor ért véget a nyári szünet.

És ennyi... Este átmentem Beréékhez, h megköszönjem a vendéglátásukat; érzelmes búcsút vettünk egymástól. Aztán vissza Krisz-ékhez, ahol álltam a búcsúvacsorát: Pollo a la Brasa (egész grillcsirke, de perui fűszerezéssel). Itt is megköszöntem a vendéglátást, majd reggel ismét egy gyors búcsú, aztán Krisz és az apja kivittek a reptérre.

Baromi rossz volt elmenni. Elég távirati stílusban írtam le ennek a 2 hétnek az eseményeit, de elhihetitek nekem, h piszok nehéz volt elválni az ottaniaktól; nagyon a szívemhez nőtt Peru és az ottani emberek. (Pl. most jut eszembe, h az előző bejegyzésben elfelejtette leírni, h Bere unokanővére - Fabi - egyik este meghívott hozzájuk vendégségbe. Nagyon kedves volt a lány és az amerikai faszija is jó fej volt. Voltak még ilyen találkozások, de egyrészt baromi hosszú lett volna mindkét bejegyzésem, ha mindet leírom, meg én sem vagyok az az ömlengő típus- kivéve most a végén :-)) Szóval mindkét család hihetetlen jó fejek és kedvesek voltak, de nem is találkoztam olyan emberrel ott, aki ne lett volna baromi közvetlen. Nagyon más volt ez a két hét, mint az USA 2 hét tavaly (úristen, az is lassan egy éve volt...) Egyrészt mert nagyon másvilág a két ország, meg ugye az USÁ-ban egyedül csináltam végig az egészet, itt meg állandóan volt kísérőm. Az USÁ-ban hostelekben szálltam meg, itt meg családoknál éltem, ami ugye szorosabb érzelmi kapcsokat jelent, amiket nehezebb “elvágni” búcsúkor (visszatérek a hostel-es módhoz, h kíméljem magamat :-)) Na, mindegy... most már túl sokat ömlengek. Mindenképpen vissza akarok menni Peruba (és mindenkinek csak ajánlani tudom, h menjen, ha tud), mert én is szinte csak morzsányit láttam az egészből. De ahogy a közhely mondja: egy élet is kevés...

Ok. Ömlengés vége. Tények: április 13.-án kezdem 3. szerződésemet a Carnivál-nál és nagyon úgy tűnik, h megkapom az egyik főnyeremény-hajót. Ha minden jól megy, a Miracle nevűre lépek fel, ami Hawaii-t és Alaszkát jelenti. A repjegy már megvan Los Angelesbe, már csak a céges papírokat várom gyorspostán.

Szóval folyt. köv. egy hónapon belül.

Ahogy azt már valszeg sokan észlelték, egy darabban hazaértem Peruból, úh következzen kétrészes útibeszámolóm első része. Két galéria is van; az első az első limai napokhoz van, a második a cusco-i utamhoz.

9.-én gond nélkül leszereltem a Freedom-ról. Nem volt fennakadás a papírokkal (előző héten 3 órát csúszott a leszállás, úh fostam egy kicsit, h most majd nem tudok időben lejönni a hajóról; relatíve hamar lejutottunk a hajóról, majd irány céges busszal a reptérre, Miami-ba. Ott leválltam Európa felé induló cimboráimtól és elindultam Limába. A repülő kicsit hamarabb érkezett Limába, mint a menetrendben jelezték, úh kicsit várnom kellett Berenice (továbbiakban Bere) kolléganőmre, de aztán megtaláltuk egymást. (Az első hetet az ő családjánál töltöttem, majd a 2.-at volt főnököm, Christian családjánál)

Másnap Bere megmutatta a környéket. A családja a Magdalena del Mar nevű városrészben lakik, úh az első körutunk a környéken volt. Aztán eltaxiztunk a Miraflores negyedbe. A tömegközlekedés elég szervezetlen itt: csak buszok vannak, de azok méretei a kis, 8 személyes Toyotától a kiszolgált amerikai iskolabuszokig terjednek (gyakorlatilag mindegyik eléggé leszolgált állapotban van :-)). A jegyár nagyon olcsó; szinte egyszer sem kellett a buszokon 100 ft-nál többet fizetnünk fejenként. Viszont a sofőröket versenyeztetik (!). Minél több utast szállítanak egy nap, annál több a bónusz, úh kicsit életveszélyesen közlekednek; néha gyakorlatilag egymást próbálják letolni az útról. Az utas meg addig számít, amig felszáll a buszra; utána kapaszkodni kell, mert a sofőr nem ismer se istent, se embert. Ilyen közegben sokan a taxit választják, amikben viszont alkudni kell, mert taxióra nincs. De itt sem vészesek az árak, 7-800 Ft-ért elvisznek ugyanoda, ahova a buszok. (A helyi pénznem a “Sol”, ami nagyjából 100 Ft-nak felel meg)

Szóval eljutottunk Miraflores-be, ami egy elég fejlett része a városnak. Sok irodaház, éttermek, parkok. Ez a negyed is közel van a Csendes-óceán partjához; a képeken látszódik.

Másnap elmentünk a történelmi városrészbe; ez mondhatni a központja Limának. Itt bementünk a limai katedrálisba. Ez egy elég méretes templom sok oltárral, nemrég feltárt sírokkal és az érseki múzeummal. Aztán a főteret (Plaza de Armas) érintve elindultunk a ferences monostorhoz. Itt az  érdekes belső “burkolású” templom után bementünk a kolostor részbe is, ahol többek között egy több száz éves könyvtárat is láthattunk, de sajnos a kolostor részben tilos volt a fotózás, úh onnan nincs kép... Ezután visszatértünk a főtérre, ahol vacsoráztunk, majd késő estig jártuk az utcákat ahol csatlakozott hozzánk Bere 2 barátja is.

Másnap Bere anyukájával és unokahúgával elmentem egy közeli piacra. Egyikük sem beszél angolul, az én spanyol nyelvtudásom pedig messze van a tökéletestől (a hajón használt számítógépen tanultakat nehezen tudtam használni), de nagyjából sikerült megértenünk egymást. A piacon rengeteg, számomra ismeretlen gyümölcsöt, zöldséget láttam és kóstoltam, de ami a legjobban tetszett, azok a gyümölcsturmix-helyek. Ezek szerte a városban találhatók; a lényege, h fogják a gyümölcsöket és összeturmixolják. Lehet egyízűt, de lehet keverni is őket és mivel ebben az országban mindig frissek a gyümölcsök, mondanom sem kell, h isteniek ezek a turmixok. Délután Beré-vel a Barranco nevű negyedbe mentünk; ez gyakorlatilag egy művésznegyed sok galériával, kávézóval. Itt megnéztünk pár galériát, bejártuk a környéket, ismét eljutottunk a partra (mert Barranco is part menti negyed) A nap vége felé visszamentünk Miraflores-be, ahol egy plázában találkoztunk Bere egyik barátnőjével. Ez a pláza elég érdekes; gyakorlatilag a partmenti sziklába építették, így az egész pláza az óceánra néz. Itt hárman beültünk egy étterembe vacsorára, majd késő estig jártuk az utcákat.

Másnap reggel indult 3 napos cusco-i kirándulásom (amit így utólag jobb lett volna 4, vagy 5 naposra nyújtanom, de így legalább van miért visszamenni Peruba :-)) Reggel eltaxiztam a reptérig (Bere apja fogott taxit nekem, mert ha az erősen akcentusos, tört spanyolommal kezdtem volna alkudozni, tuti, h 5-szörös áron jutok a reptérre), ott gond nélkül felszálltam, majd jó másfél óra repülés után megérkeztem Cusco-ba. Itt a reptéri taxis fix áron, 30 sol-ért elvitt a szállásomig (bár pár nappal később a szállástól csak 8 solért vittek ki a reptérre...), majd elindultam várost nézni. A galériában van sok kép, ott le is írom, h merre jártam, úh itt csak annyit írok, h járkálásom alatt sikerült egy szvettert beszereznem (kicsit hűvösebb volt ott fenn (3000 méteren) az idő, mint Limában), valamint befizettem másnapra a túrámat Machu Picchu-ra.

Az utam Machu Picchu-ra elég érdekes volt. Alapvetően ez az útvonal: Cusco-ból el kell jutni Ollantaytambo városába (másfél óra buszozás), ahonnan vonat visz Aquas Calientes nevű városba (vmivel kevesebb, mint 2 óra), végül onnan ismét buszok visznek fel egy meredek szerpentinen Machu Picchu-hoz (fél óra). Elvileg másnap hajnali háromkor kellett volna, h az első kisbusz felvegyen a szállásomon és elvigyen Ollantaytambo-ba. A buszra ¾-ed 4-ig vártam, majd a recepciós segítségével hívtunk egy taxit, ami elvitt Cusco-ban egy sarokra, ahonnan maszek buszok indulnak az említett városba. Itt a sofőr megvárja, míg tele nem lesz a busz, úh amikor 4-ed 5-kor sem indultunk még, elkezdtem fosni, h bukom a dolgot. A vonatra helyjegy van és adott a visszavonat indulása is; ha lekésem az odavonatot, az új jegy plusz pénz, meg ugye nem is biztos, h kaptam volna jó időben másik jegyet. Meg persze, ha az odavonat későbbi lett volna, a visszavonatot is újra kellett volna szervezni. Szóval elég nagy fejfájás körvonalazódott bennem (a buszban volt még 2 középkorú francia (vagy kanadai) hölgy, akikkel szóba elegyedtem. Ők az eggyel későbbi vonatot célozták be, úh nekik nem volt olyan sürgős a dolog, viszont megkínáltak mini banánnal és szorítottak, h elérjem a vonatot). Szerencsére fél 5 előtt sikerült elindulnunk és az amúgy elsőre nem túl meggyőző sofőr elég jól nyomta a kisbuszt, úh 6 előtt Ollantaytambo-ban voltam (sokáig tartott, míg megtanultam a város nevét, de most már megy mint a karikacsapás :-)) Ott a busz nem tudott teljesen az állomásig vinni, úh 1 sol-ért motortaxiba szálltam és az elvitt az állomásra (motortaxiról van kép a galériában; a lényege, h az eleje egy (fél)motorkerékpár, a hátulja egy 2 személyes, fedett plató ülésekkel) Szóval ez is megéltem. A vonatút elég látványos volt; végig az Urubamba-folyó mellett haladtunk, ami az esőzések miatt (esős szezon kezdődött éppen) eléggé felduzzadt és vészjóslóan hömpölygött (képek).

Aquas Calientes-be érkezve vártak az idegenvezetők és úgy tűnt, én egy spanyol csoportba kerülök. Erre rákérdeztem a vezetőnél, aki szerencsére intézkedett és sikerült egy angol csoportba kerülnöm. Előtte még volt az utolsó buszozás fel az inka városba, majd aztán ott beraktak a csoportomba (ez nagyon tetszett ottlétem alatt. Mármint, h vannak persze veszélyes helyek Peruban, de a túristahelyeken nagyon próbálnak a vendégek kedvében járni. A perui nép dicséretét majd a 2. bejegyzésben részletezem :-))

Most elkezdek rövidíteni, mert asszem kezdek sok lenni :-) Szóval az idegen vezető nagyon jó volt, Machu Picchu pedig lélegzetelállító. Nem szeretem a nagy szavakat, de ez tényleg nagy élmény volt, az esős idő kicsit belerondított, de nem érdekelt. Nem fecsérlem a szavakat, nézzétek a képeket (vagy menjetek el ti is :-)) Az önarcképet egy magyar pár csinálta rólam, akikkel pont ott találkoztam.

Délután visszaindult a vonatom. Mivel Ollantaytambo-ban megint nem várt senki, h visszavigyen Cusco-ba, maradtam ott egy kicsit és belopóztam az ottani inka városromhoz. Sok időm nem volt, úh csak gyors látogatás volt. Utána fogtam egy kocsist, aki 15 sol-ért visszavitt többedmagammal Cusco-ba; este 9 körül értünk vissza. A kimaradt busz miatt volt 36 sol extra költségem, de visszamentem az utazási irodához, ahol befizettem az útra és gond nélkül kifizették ezt nekem. A buszos a recepciós elmondása alapján 4 után jött a szálláshoz, úh vele is elértem volna a vonatot...

Másnap délután indult vissza a repülőm Limába, úh próbáltam minél több dolgot besűríteni. Voltam inka múzeumban, bementem a bazilikába, majd felmentem a város melletti/feletti szintén inka erődromhoz (Sacsayhuamán). Egyébként Cusco volt a legnagyobb inka város (több int 300 ezren lakták, amikor a spanyolok megjöttek), de a spanyolok szinte mindent leromboltak, de azért maradt itt néznivaló. Sajnos az eső is elkezdett esni, úh ezt az erődöt nem tudtam teljesen megnézni, dehát jövök én még ide...

Limába aztán délután visszarepültem. Nem volt semmi gond az úton; a reptéren ismét Bere várt a családjával.

Folyt köv a következő bejegyzésben.

Galéria linkek:

Lima: https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog220130303PeruI

Cusco: https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog220130303PeruII

Eljött ez a nap is. Utolsó bejegyzésem a Carnival Freedom-os szerződésemről. Az utóbbi bejelentkezésem óta sok minden történt, úh vegyük nagyjából időrendben. December 2. felében sok minden nem történt, a szigeteken sem voltam sehol igazán említésre méltón; azokban a hetekben főleg a meló dominált (meg az alvás szabadidőben). Karácsonyt egy „szokásos” partival ünnepeltük, ami ugyan nem volt rossz, de ismét rájöttem, h azért ez az ünnep otthon, család nélkül nem az igazi. Szilveszterkor a főnöknek hála egészen az utolsó másodpercekig melóztunk; éppen kiértünk a visszaszámlálásra, de azt sem sokáig élvezhettük, mert páran megnyertük a személyzeti buli fotózását. Ez annyit tesz, h a felállítunk egy hátteret a buliban és aki akarhatta, fotózhatta magát. Sosem voltam nagy szilveszterező, de most jobban esett volna, ha fotózás helyett (többet) ihattam volna.

Elsején hárman magyarok (Hajni – felszolgálós, Gábor cimborám és jómagam) elmentünk Szt Thomas-on a Coral World-be. Én itt már tavaly jártam, úh sok kép nem készült, de azért jó volt kimozdulni a hajóról.

2 hétre rá ismét 8 napos dél-karibi körút jött (az utolsó nekem). Dominikán úgy gondoltam, megnézem a belvárost, ami nem volt egy nagy durranás és a helyiek is annyira nyomulósak voltak, mint Jamaikán (értsd: nagyon), de azért sikerült pár érdekesebb helyet lefotóznom. Curacao-n megint off-ot kaptam a főnöktől, úh próbáltam a városban (Willemstad) olyan helyekre eljutni, amiket még nem néztem meg. Estére 3-an kollégák összeverődtünk és egy kocsmatúrát tettünk a városban; sikerült jó búcsút vennünk a helytől (mármint kettőnknek: indonéz kollégám, Agung azon a héten lépett le, nekem meg ugye ez volt az utolsó utam arra a szigetre; szerb kollégám, Mladen pedig nem rég jött, úh ő fogja még élvezni  a helyet) . Másnap Aruba következett, amikor is reggel 6-an összeverődtünk (5 magyar, 1 szerb) és hirtelen felindulásból béreltünk egy dzsipet és nekivágtunk a szigetnek; nekem volt egyedül itt a jogsim, úh megnyertem a sofőri feladatot. Elmentünk az úgynevezett „természetes medencéhez” (Natural Pool); ez gyakorlatilag tényleg egy medenceforma képződmény, amit a tenger hullámzása/erózió alkotott a parton (képek többet mondanak). Fürdőruhánk és elég időnk sem volt, úh mentünk tovább barlangokat nézni, aztán vissza a hajóra. Így utólag kicsit bánom, h nem béreltünk korábban dzsipet, mert lett volna még mit nézni a szigeten; de így is nagyon jó volt.

Az ezt követő 6-napos körúton nem történt semmi extra, de utána jött az utolsó másik 8 napos körút (mármint az a hét), amikor is végre sikerült eljutnunk a még novemberre tervezett kajakos túrára St Thomas-on a Hassel-szigetre. Megérte a várakozást, baromi jó volt. Egyből meg is szerettem a kajakozást. Ha nem a télbe mennék Magyarországra, egyből elmennék egy folyami túrára odahaza. Ha nem is teljesen körbe, de nagy részét körbeeveztük a szigetnek. 3 helyen meg is álltunk, műemlékeket néztünk, aztán a 3. megállásnál tudtunk pipás-búvárkodni.

A galériához köthető események itt nagyjából véget is értek (az utolsó képeket másoktól szedtem össze a fent említett túrákról, vagy korábbról). Úh most jöjjenek a hírek, amikhez nincsenek képek.

A legfontosabb, h február 9.-én befejezem Freedom-os szerződésemet. Kicsit kacifántosan, de sikerült elintéznem, h hamarabb engedjenek el. Már decemberben szóltunk Alex cimborámmal a főnöknek, h akkor mi egyszerre lépnénk le, amint lejár a 6 hónapunk. A főnök sikeresen elfelejtette ezt, úh csak januárban küldte el a kérelmünket, de szerencsére nem volt (sok) gond vele. Nekem egyelőre csak annyi a szépséghiba, h a cég foglalt nekem egy hazarepjegyet, amit én nem kértem és most lóg a levegőben, h fizetnem kell-e visszamondási díjat egy olyan jegyre, amit én nem is kértem, vagy a cég lenyeli az összeget (mivel nem az én hibám volt, h nem tudnak email-t olvasni).

Ezzel egy szintű fontos dolog, h 9.-én 2 hétre Peruba megyek és majd csak utána, 24.-én megyek magyarhonba. Jegyek megvannak, szállás is, úh indulásra készen állok. Sajnos Alex kollégám visszalépett a körúttól, úh egyedül megyek és a riói karnevál is kimarad (Alex cimborám akart nagyon oda eljutni, engem annyira nem izgat, úh most kihagyom), viszont ismerősnél lesz a szállás, szóval nem leszek egyedül. Ez a 2 hét amúgy is tömény lesz (Machu Pichu, Nazca vonalak, meg persze Lima), úh nem baj, h Brazília kimarad.

Utolsó bejegyzésem óta sikeresen eladtam 3. esküvőmet is. A 2.-ál is egy nagyon jó fej, venezuelai párt fogtam ki. Jó volt fotózni őket és jó áron is kelt el az esküvő (750 dollár). 3. esküvőm volt eddig a legsikeresebb: 1000 dollár. Itt is jó fej párt kaptam egy kicsit népesebb násznéppel (17 fő). Ebben az volt a jó, h Jamaikán, a szigeten volt a ceremónia és nem volt helyi fotós, úh nekem kellett kinn is, majd a hajón is fotóznom. Lelépésemig már nem lesz esküvőm és sajnos a januári fotós tanfolyamra nem jutottam be, viszont tegnap küldött a tanfolyam vezetője levelet a főnökömnek, h tudnám-e hosszabbítani a szerződésemet, mert feb 12.-én lesz egy újabb tanfolyam, amire mehetnék. Ezt most köszönettel visszautasítottam (nem tudom eltolni a repjegyeket, meg aztán fáradt is vagyok már), de remélem, lesz még lehetőségem visszajövetelem után (terveim szerint még 1 szerződést elkezdek, aztán meglátjuk).

Szóval így állnak a dolgok 1 héttel a vége előtt. Megint az a helyzet van, mint a Victory vége felé: én vagyok (meg Alex cimborám), akik legrégebb óta a hajón vagyunk. Mindenki, aki előttünk jött, lelépett már, úh itt az idő, h én is lépjek. Nagyon sok jó emberrel ismerkedtem meg ezen a hajón is. Jó lenne mindegyikkel tartani a kapcsolatot, de nem lesz egyszerű mondjuk Dél-Afrikába eljutnom... bár ki tudja :-)

A blogot már nem frissítem hazaértem előtt; a perui utam részleteit (ahogy tettem az USA körutamnál), majd vissaztértem után részlezetem a blogban, de akkor már remélem sokatokkal élőben is tarthatok élménybeszámolót.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta blogot, vagy nézte a galériát.

Folyt köv. márciusban.

Galéria link:

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog220130130

Korábbra terveztem ezt a blogfrissítést (mint mindig :-)), de most tényleg nem volt időm az utóbbi 2 hétben. Felgyorsultak és besűrűsödtek az események körülöttem, de a részleteket lejjebb. Mindent a maga idejében :-) Mi is történt az utolsó bejegyzés óta?

Már a Victory-s időmben terveztem, h Szt. Thomas-szigetén egy szervezett túra keretében át lehetne kajakozni a Hassel-szigetre. Természetvédelmi terület az egész, ezért nem is lehet motoros csónakkal megközelíteni, és van rajta pár épület főleg a napóleoni időkből. A túra keretén belül pipás búvárkodás is van, valamint strandolás. Hetekkel előtte felvettem a kapcsolatot a túrákat szervező céggel, adtak is 50% legénységi kedvezményt, sikerült is beszerveznem 4 kollégámat, úh nagy lelkesedéssel  elindultunk egy reggel a francia negyed felé, ahol a túravezetőnkkel kellett találkoznunk. Az előző héten óraátállítás volt az évszakváltás miatt, nekem pedig útközben támadt az a félelmem, h nem biztos, h az USA Virgin-szigetek is követik ezt  a (szerintem egyébként teljesen értelmetlen) energiaspórolásos agymenést. Félelmem beigazolódott: 1 órával a hajó idő előtt járt a sziget, ergó lekéstük a túrát. Ez azért is különösen bosszantott, mert azt, h így 5-en eljöhettünk reggel, a román főnök jóindulatának köszönhettem és az új indiai főnök nem biztos, h ennyire rugalmas lesz. A többieket nem zavarta a dolog; bevertünk pár búfeledtetőt a móló melletti étteremben, aztán  végül is a napot Feketeszakáll várában töltöttük (én már 3-adszorra jártam ott). Volt ott medence, rum, úh elvoltunk. Később a túráztató céggel is sikerült egyeztetnem, úh valszeg majd január végén sikerül pótolni a túrát (az új főnökön múlik, h elenged-e 5-ünket).

Grand Turk-ön csak a kikötő közelében járkáltam. A NASA-nak van itt egy kis emlékparkja. A szigettől nem messze ért földet az első amerikai űrhajós - John Glenn - , miután párszor megkerülte a földet a Friendship 7-es űrkapszulában 1962-ben.

Azon a héten ismét jártam Dominikán, megint az Altos de Chavon városkában, de most lesétáltam a Chavon folyó partjára. Egy elég meredek lépcső vitt le, de megérte a föl-le járkálást; jó volt megint egy kicsit zöldben lennem; meg persze a kilátás is gyönyörű volt. Képek a galériában.

Curacao-n ismét szabad délutánt/estét kaptam, úh perui kolléganőmmel, Berenice-szel (vele volt az erődös kalandom Szt. Maartin szigetén majd’ 2 hónapja) és Georginával, a magyar printshop-os lánnyal elmentünk várost nézni. Jót ettünk, jó borokat ittunk, jó este volt.

Az egyik vasárnap nekivágtam, h kicsit körülnézzek Fort Lauderdale-ben. Van itt egy a vizisportoknak szentelt hírességek csarnoka. Kis nemzetünk ebben elég erős, úh gondolta, megnézem. Sikerült egy városnéző buszt elkapnom, úh 50 cent fejében el is vittek a csarnok mellé, a strandra. Nem a legmodernebb épületben (a 60-as években épült) és nem a legmodernebb kiállítási eszközökkel operált ugyan a csarnok, de jó volt a rengeteg magyarról olvasni. A “hírességeket” 1-1 másfélszer 1 méteres lapokon mutatta be a múzeum. Rengeteg magyar híresség volt, úh a galériába csak párat tettem be. Volt egy végtelenített 5 perces videó is, amiben a készítők a magyar vízipólót istenítették (méltán). Részletek a galériában.

2 hete volt egy speciális 8 napos körút, amikor is kedden elmentünk San Juan-ba. Nagyon jó volt megint ott járni 6 hónap elteltével. Sok ismerős helyen voltam, de végre sikerült bejutnom a kormányzói palotába (a Victory mindig vasárnap volt San Juan-ban, ilyenkor nem látogatható). Egy szemrevaló túravezető - Franchesca - vitt körbe, akiről kiderült, h kb. 10 éve járt pesten egy nemzetközi folklór tánc-rendezvény keretén belül. Szegénynek nem volt jó emléke fővárosunkról: a rendezvény alkalmából anno képeslapok is készültek és az egyiken a lány felismerte magát és kérte az eladónénit, h adjon neki egyet ajándékba, mivel nem volt pénze. A néni persze hajthatatlan volt, úh nem adta neki a képeslapot... Persze viccelődve mesélte a történetet a lány, de azért rossz volt hallani a “híres” magyar vendégszeretetről így több ezer kilométerre otthontól.

És akkor most az utóbbi bő 2 hét tömény eseményeiről, amik miatt nem volt elég időm blogfrissíteni. A lényeg, h szárnyaló galériafelügyelő karrierem mellett beindult esküvői fotós sikersztorim is. Onnan indult a dolog, h kiderült, december elsejéig kellett elküldeni a jelentkezést az esküvői fotós tanfolyamra (gyakorlatilag egy portfóliót kellett összeállítani). Ez a hír engem eléggé az utolsó napokban ért el, úh egy kicsit összecsapott galériát sikerült összehoznom volt filippínó kabintársam, Efren, hathatós segítsége mellett (tényleg sokat segített; nem rajta múlt, h olyan lett, amilyen). Nem tudom, h sikerül-e bejutnom ezzel a tanfolyamra (január közepén lesz), de azóta történt pár dolog, ami talán segít a dologban. Miután Efren (ő volt az egyik esküvőfotós) lelépett, csak egy hivatalos fotós maradt az esküvőkre; de mivel múlt héten 4 esküvő is volt a hajón, a főnök rám és egy másik kollégámra is osztott 1-1 esküvőt. Baromira fostam, de szerencsére nagyon kis esküvő volt (összesen 7 fő) és az ifjú pár is nagyon jó fej volt. Elég jó képeket csinálnom, aminek az lett az eredménye, h 508 dollár értékben sikerült eladnom képeket (ez arra a hétre 55 dollár pluszt jelent nekem). Erre a hétre is van egy esküvőm, úh bízom benne, h ez is jól sikerül. Szóval egyből a mély vízbe dobtak, de nagyon sokat segít a másik esküvői fotós kolléga, Francis, meg persze az is segít, h a főnök bízik bennem.

A főnök egyébként nem annyira rossz, mint amennyire számítottam, bár tény, h én amiatt, h galériafelelős vagyok, nem kapok rossz beosztásokat. Viszont a többieket eléggé hajtja. Ez, meg az, h az utolsó két hétben 4-en is szabira mentek a csapatból (és csak 3 potló ember jött) kicsit érződik a csapatmorálon. Én mindenkivel jóban vagyok (a főnökkel is), de mivel a többiek nagy része nem rajong a főnökért, sokszor közvetítői pozícióban érzem magamat, ami ugye nem a legjobb. Remélem azért ez idővel csiszolódni fog.

Szóval változik a csapat, januárban is lelép 4 ember, de remélem, sokáig már nem kell alkalmazkodnom az új helyzetekhez. Alex kollégámmal egyszerre érkeztünk a hajóra augusztusban és úgy tervezzük, h egyszerre kérjük a szabit február elejétől/közepétől kezdve. Mindketten el akarunk menni a riói karneválra, úh egy 2 hetes dél-ameriaki körúttal kombinálva tervezzük ezt megvalósítani. Remélem, összejön a dolog és le tudunk lépni egyszerre.

3 hete lelépett az egyik magyar lány, Bea. Tartottunk neki egy búcsúbulit, amit így összekötöttünk egy rég tervezett magyar partival. Egy kis Boci csoki és magyar zene voltak az egyetlen hungarikumok, de a hangulat nagyon jó volt. Karácsonyra tervezzük a következőt.

Idén már nem jelentkezem a blogban, úh Áldott, Békés Karácsonyt és élményekben gazdag Boldog Új Évet kívánok mindenkinek, aki olvassa ezeket a sorokat!

Januárban ugyanitt.

Galéria link:

 https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog220121218

Október egy fura hónap volt. Az első 2 hétben sok minden nem történt, aztán az utolsó bő 2 hétben sikerült elég sok helyre eljutnom. Az első héten megint biztonsági szolgálatban voltam, aztán melós hét volt, viszont a 3. héten egy ún. "charter cruise-unk" volt. Ez annyit tesz, h egy Capital Jazz nevű utazási iroda kibérelte a hajót egy 8 napos körútra: 2800 utas, zömében feketék; rengeteg profi zenész (főleg a fekete jazz, soul, R&B vonulatból); nekünk meg rengeteg szabad idő, mert saját fotósokat is hoztak, úh velünk nagyon nem törődtek az utasok. 3 szigeten járt azon a héten a hajó: Antiqua, Szt Lucia, Szt Maarten. Jó volt visszatérni Szt Luciára és Szt Maarten-re, bár az utóbbiról egy rossz emléket is sikerült begyűjtenem (részletek lejjebb).

Szóval Antiquán Gábor cimborámmal befizettünk egy "ziplineing" túrára (nem tudom, magyarul hogy hívják; derékra köthető hevederrel meg csigák segítségével csúszkáltunk egy drótpályán az erdőben. Drótkötélpálya talán?) Fasza volt csak rövid. Gábor egyébként fotós kolléga, első szerződését kezdte úgy másfél hónapja. Volt még velünk egy magyar lány, Andi, az "óvodából" (gyerekfelügyelő). Miután visszaértünk a drótkötelezésről, megismerkedtem egy új túrázási módszerrel. Gáborral és egy másik sráccal, Tony-val (szintén a "gyerekmegőrző" csapatból) elmentünk a Szent John (János, de sztem nem a keresztelő) erődbe, h megtaláljunk egy "kincset". Geocaching-nek hívják a tevékenységet (bővebben róla itt): arról szól, hogy a világ számtalan pontján el vannak rejtve kis "csomagok", amikben van egy papír, amire felírhatja a megtaláló a nevét és a megtalálás dátumát, de lehet a csomagban apró emléktárgy is, amit egy korábbi "felfedező" ott hagyott. A lelőhelyek általában vmi helyi nevezetesség közelében vannak eldugva. A honlapról letölthetők a koordináták, meg mindegyikhez van egy kis segítség, h pontosan hol található. Miután megtalálta az ember a csomagot, a honlapon kipipálhatja azt a lelőhelyet (van kb. 2 millió világszerte - Turán is van egy a kastély előtti parkban) A nap végén a helyi sört iszogatva ért még minket egy meglepetés (a galériából kiderül, mire gondolok)

Az új (román) főnök jól bevált eddig, de sajnos 2 hét múlva áthelyezik a régi hajómra a Victory-ra. Mi meg kapunk egy indiai főnököt, akinek elég rossz híre van (hajcsár, nagyfejű indiai - értsd: amikor a kisember hatalomhoz jut) Meglátjuk, mennyire igazak a rémhírek. Szóval Gabriel (a román főnök) jó fej; a jazz héten rengeteg szabad időt adott, bónuszt is csináltunk vele, szóval kár, h elhelyezik. Szóval sok szabadidőnk volt, a galériát is hamarabb zárhattuk a szokásosnál, úh volt idő koncertekre járni. Minden második este éjféltől egy bő 2 órás jam-melés volt a nagy színházban; nagyon jó volt mindegyik. 1 videót sikerült feltöltenem, megpróbálok később többet.

A 8 napos jazz körút második szigete Szt Lucia volt. Örültem, h visszatértünk ide, ez volt az egyik kedvenc szigetem a Victory-ról. Gábor-ral befizettünk egy búvárkodásra a Pitonok lábainál. Nagyon jó volt, csak ez is egy kicsit rövid. 1-1 óra oda-vissza a hajóút és magára a búvárkodásra csak 1 és 4-ed óránk volt. Bővebben a galériában.

A 3. sziget Szent Maarten volt. Ide is örültem, h visszatértünk, bár ezt a szigetet nagyjából már kiismertem. Azaz  úgy hittem, h kiismertem... Perui kolléganőmnek, Berenice-nek, meg akartam mutatni a sziget francia oldalát, úh felszálltunk egy helyi buszra és irány Marigot városa. Ott ettünk egyet, majd felmentünk a Luis erődbe (Victory-s időmben már jártam itt az akkori főnökkel, Christiannal, meg Karesz cimborámmal). Éppen élveztük a kilátást, amikor előtűnt két rasztahajú, fekete srác, kendővel az arcuk előtt és a pénzünket követelték; az egyiknél volt egy pisztolyszerűség; nem vagyok szakértő, de nekem kamunak tűnt a fegyver. Minden esetre nem próbáltam hősködni. Volt 40 dollárom; először próbáltam csak 20-ad adni, de a srác meglátta a másik bankjegyet és persze azt is kérte. Közben rám szegezte a pisztolyt, ami nekem továbbra is kamunak tűnt, de mivel ketten voltak, meg persze bicska is lehetett náluk, nem akadékoskodtam. Szerencse a szerencsétlenségben, h semmi mást nem vettek el. Berenice-től is 40 dollárt vettek el; nála volt még egy profi fényképező egy elég jó tele-objektívvel, de azt nem vitték el. Rajtunk kívül volt még az erődben 4 turista, az egyik hölgy próbált ellenállni, erre a pisztolyos srác fejbe verte a pisztollyal (ezt nem láttuk, csak utána mondták az érintettek). Tőle levették a táskáját. Szóval szerencsénk volt. Mi voltunk az utolsó "áldozatok"; miután elvették a pénzünket, leléptek; sietősre vették a dolgot. Pár perccel később jöttek a rendőrök (csak 1 beszélt angolul, a többi csak franciául - mindegyik fehér volt). Felvették az adatainkat, az őrsre is el akartak vinni fényképes azonosításra, de mondtuk, h vissza kell jutnunk a hajóra, úh elengedtek. Visszatértünk a holland oldalra, ott még jetsky-ztünk egyet hárman, Gáborral, majd vissza a hajóra. Annyira nem foglalkoztunk utána a lopással, h nem is jelentettük a hajó biztonsági embereinek, de aztán másnap kitudódott a dolog, úh jelenésünk volt a biztonsági főnöknél. Írásos jelentést kellett tennünk az esetről, ma (szombaton) meg jött a nagy fő biztonsági főnök a miami irodából, vele is volt egy 5 perces sz*rpofozás. Értem én, h tudnia kell a cégnek ezekről az esetekről, mert a cégnek rosszabb, ha utassal történik a dolog (ők viszik oda a turistákat), de kicsit túllihegték a dolgot a mieink. A lényeg, h csak 40 dollárom bánta ezt a kalandot.

A következő héten (október 29.-ein) 6 napos körút jött. Itt sok minden nem történt; Jamaicán szakadt az eső, de kicsit szétnéztem Ocho Rios-ban. Az utolsó képek onnan vannak.

Spanyol nyelvtanulásom első fázisa letudva: a hajós tanfolyam első szintjét teljesítettem, jöhet a haladó szint.

Galériafelügyelő/menedzser pályafutásom szárnyal. Amióta kineveztek (kivéve a jazz körutat) mindig sikerült bónuszt csinálnunk. Persze ez nem tőlem függ, de jó érzés, h tudom tartani a rendet a galériában, a többiek hallgatnak rám; amit kérek, megcsinálják. Szóval nem rossz dolog. Főleg, h ennek, meg a jelenlegi főnöknek köszönhetően már nem kell reggelente a leszálló utasokat lőnöm. Viszont a casual (lezser) estéken folyamatosan a galériában vagyok és csak a formális/kiöltözős estéken fotózok - akkor is a lépcsőt, amitől már herótom van :-)

De nem panaszkodok, mert az indiai főnökkel lehet, h rosszabb lesz (majd akkor panaszkodok :-))

Szóval telnek a hónapok, most már a 3.-at tudtam le. A cég rendszerében úgy vagyok, h áprilisig szól a szerződésem, de a 6 hónap letelte után kérni fogom a korábbi hazamenetelt (sok lenne megint 8 hónap)

1 hónap múlva újra jelentkezem itt.

Galéria link:

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog220121103

Kicsit nagyobb csúszással, mint terveztem, de itt az új bejelentkezés. Pár nappal az előző bejegyzés után indult a dél-karibi 8 napos körút, amikor is Dominikán sikerült eljutnom az Altos de Chavón nevű helyre, amit ha jól tudom, a 70-es években építtetett egy hollywood-i diszlettervező (mások anyagi segítségével) és gyakorlatilag egy mediterrán európai város hangulatát próbálták vele visszaidézni a Karib-térségben. Ugyan nehéz belőni, h egy spanyol, olasz, vagy francia városkát akartak imitálni, de elég hangulatosra sikeredett. Részletek a galériában.

Pár nappal később Aruba szigetén, Oranjestad-ban járkáltam a kikötő közelében.Benéztem egy helyi múzeumban, ahol a sziget gyarmatosítás előtti korát próbálták bemutatni. Elég pofás volt a kiállítás, az épületbe is beleöltek valszeg nem kevés uniós pénzt. A 8 napos körút 2 szigete is holland; sok helyen látni nem csak a hollandos homlokzatokat, hanem h sok építkezésnél uniós pénzeket használnak fele. Itt amúgy vmiért nem lehet euróval fizetni, hanem holland forinttal (guldennel), vagy USA dollárral.

A 8 napos körutakat közé mindig egy 6 napos körút jön, amikor is mindig megállunk Jamaikán. Ukrán cimborámmal, Sashával - nem messze a hajótól ugyan, de - sikerült strandra jutnunk. A következő 8 napos körútban szerepel Szt Thomas szigete is. Itt ugye már jártam Victory-s szerződésem alatt, de megpróbáltam olyan helyekre eljutni, ahova előzőleg nem.

A következő nap jött Antigua. Erről már volt pár kép korábban; megpróbáltam eljutni egy nem messzi erőd romjaihoz, de mint kiderült, nincs hivatalos bejárata az erődnek, úh a mellé települt szeszfőzdén keresztül kellett volna bekéredzkednem a romhoz, de elvette a kedemet, h a helyiek ennyire tojnak a műemkéleikere, úh nem elegyedtem társalgásba a szeszfőzde kapuőrével. Antigua egyébként egyike a sok elég szegény karibi szigetnek (mint St. Kitts, vagy St. Lucia), ahol maga a sziget szép, de a lakott területek sokszor lehangolóak. Közvetlenül a a kikötő mellett kimeszelik a boltokat, de pár utcával beljebb már látszódik, h a lakosság nagy része nem részesül a turizmus áldásaiból.

A rá követező héten ismét 6 napos körút. Key Westen benéztem a hajózási múzeumban, ami egy kincsvadészról lett elnevezve (Mel Fisher), aki 1985-ben feltárta egy 17. sz-ban elsüllyedt spanyol hajó (Nuestra Senora de Astocha) kincseit. Gyakorlatilag az egész múzeum a roncsból “kinyert” kincseket mutatja be elég hatásosan. Azon a héten indultak az USA elleni lázongások (akkor ölték meg az egyik nagykövetet), úh asszem amiatt kicsivel több hadihajó állomásozott Key West-en.

A következő héten volt ismét a 8 napos dél-karibi körút, ahol is Dominikán sikerült befizetnem a legénységi “körútba”. Motorcsónakokkal átvittek minket Saona-szigetére ahol 2 partszakaszon is lazíthattunk. Az elsőn ingyen bár volt, amitől páran eléggé ellazultak (jómagam csak módjával :-)) A képek beszédesebbek, erről nem is tudok többet írni.

Ugyanezen a héten (múlt héten) a két holland-antillai szigeten - Curacao-n és Arubán - is sikerült járkálnom a városokban. Willemstad-ban (Curacao-n) most jártam először (előző kikötéskor nem tudtam lejutni a hajóról). Ebben a szigetben az a jó, h innen a hajó csak éjjel 11-kor lép le. A főnök pedig mindig szabdnapot ad 4-5 embernek a csapatból. Most én voltam az egyik, úh ki is használtam a lehetőséget. Baromi hangulatos város Willemstad, hangulatos bárokkal, éttermekkel. A következő napon jött Oranjestad (Aruba). Itt már jártam múltkor, de most betértem egy helyi műemlék-erődbe.

A csapat alakul. Leléptek a problémásabb személyek, viszont rengeteg “gyakornok” van a csapatban, ami azt jelenti, h kicsit lassúak és nem csinálnak elég képet (amilyen én voltam tavaly). Kell idő, amíg belejönnek, de szerencsére éppen a múlt héten sikerült végre búnuszt termelnünk (mégha csak 40 dollárt is). A főnök 2 hét múlva lelép, úh meglátjuk, miben változnak a dolgok az új főnökkel.

Elkezdtem ismét (7 év kihagyás után) spanyolt tanulni, megint segédkeztem egy esküvői fotózásnon. Megpróbálom megfűzi 2 ukrán kollégámat (jegyesek), h pózoljanak nekem pár fotó erejéig (h üvői portfóliót “építsek”). Időközben kiderült, h galéria menedzsert akarnak faragi belőlem, ami nem rossz dolog, de nem jár plusz pénzzel...

Szóval alakulnak a dolgok; próbálom fejlesztgetni magamat (a gitározás is alakul, bár egyelőre még csak kottából megy)

Galéria link:

https://picasaweb.google.com/114960804292480584616/HajosBlog220121001

Következő jelentkezés 1 hónap múlva.

Picit később, mint terveztem, de újraindul a blog. Szóval augusztus 3.-án kora délután megérkeztem Miami-ba. Frankfurtból 9 óra volt az út, de szerencsére Lufthansa-val repültem, és a filmválaszték jobb, volt, mint tavaly az American Airlines/Malév gépen. Ráadásul az előttem ülő háttámláján volt az érintőképernyős monitor, szóval mindenki azt nézett, amit akart. Miami-ban aztán megint jött a reptéri papírmunka, aminek hála, több, mint 1 órát álltam sorba a többi utastársammal együtt. Aztán telefon a hotelnek és küldték is a buszt, h felvegyenek (a szállás egyébként ugyanaz volt, mint tavaly szeptemberben - furcsa is volt bő 10 hónap után ugyanazt a környéket látni). Délután 5 lett, mire lemálháztam a szállodában, az idő is elég esősnek tűnt (érkezéskor a repülő is tett egy plusz kört, h tisztuljon az idő),  úh nem vállaltam be városnézést. Meg persze az időeltolódás miatt elég fáradt is voltam.

Ott hagytam abba, h júni 29.-én, kedden megérkeztem New York-ba vonaton. Az állomásról nyílegyenest a szállásra metróztam, ami a Central Park ÉNy-i sarkához volt közel. Az már majdnem Harlem, de a neve ellenére teljesen rendben volt a környék; már-már békés volt. Miután lepakoltam, ismét metróra szálltam (1 utcányira volt a megálló) és irány a Times Square. Na, ott aztán megkaptam a tömeget. Rengeteg ember és autó; hirtelen nem is tetszett a dolog (főleg, h előzőleg relatíve nyugis városokban voltam), de ahogy 1-2  utcával kijjebb mentem, már elviselhető volt a tömeg és a forgalom. Megint metróra szálltam és elmentem a WTC tornyok helyéhez.

Ott meg is lepett, h mennyire előre járnak már az új tornyok építésében. Egy hatásos emlékpark is van nagyjából az lerombolt tornyok helyén (képek a galériában) és egy múzeum is van kiépülőben (szóval az még zárva volt). Ezután gyalog mentem a Wall Street irányába, majd ott és a környéken járkáltam; elmentem Manhattan legdélebbi pontjáig, a Battery parkig, ahonnan másnap indult a komp a Szabadság szoborhoz.

Még kedden vettem egy CityPass-t (kedvezményes belépő-köteg 6 nevezetességhez), úh maradék napjaimra átlagba 2 helyre kellett eljutnom, h ki tudjam használni. Szerda reggelre be is lőttem a Szabadság szobrot, szóval metróval újra a Battery parkra, aztán kompozás a Liberty-szigetre. A szobrot (vagy inkább a talapzatát) éppen renoválták, úh sajnos csak körbe lehetett járni a szobrot. Sok időt nem is akartam pazarolni itt, mert utána a komp az Ellis-szigetre vitt. Itt működött az USA egyik bevándorlóközpontja 1890-től 1954-ig; ide érkeztek az Európából jövő bevándorlók, itt vizsgálták át őket, mielőtt az országba engedték volna a tömegeket. Ma egy nagy múzeum lett az épületkomplexum egy részéből érdekes kiállításokkal és rengeteg magyar vonatkozással.

Utána a komp visszavitt Manhattan-re, majd elindultam a modern művészetek múzeuma felé (Museum of Modern Arts). Útközben belebotlottam egy filmforgatásba is. A múzeumban aztán zárásig voltam, majd betértem a Szent Patrick székesegyházba. Méretes darab volt; lelkes írek építették még a 19. század második felében. Miután kijöttem, már sötétedett, úh pár órát még slattyogtam az utcákon, aztán lemerültek a fényképezőm aksijai, úh visszatértem a szállásra.

Másnap (csütörtökön) a természettudományi múzeum felé vettem az utamat (American Museum of Natural History), át a Central parkon. A múzeum hatalmas volt, gyakorlatilag nyitástól zárásig ott voltam, agyilag teljesen lefáradtam benne. Szerencsére az elejére tettem az űrkutatási "részleget", úh ott sok időt el is töltöttem. Ott az egész bemutató egy planetáriumi vetítéssel kezdődik, ahol mondanom sem kell, h egy baromi látványos 15-20 perces filmmel/videóval vittek az űrbe. A vetítés egy hatalmas gömbben volt (Hayden planetárium), aminek ez volt az egyik vetítő terme. A másik (kisebb) a gömb alsó részében volt, ott a világegyetem születéséről volt egy rövid film. Az első vetítés után körbe lehetett járni ezt a nagy gömböt és a körbekúszó folyosón az univerzumi méretektől kezdve a legkisebb részecskék szintjéig szemléltették a világegyetem méreteit. És mindig a gömb volt a viszonyítási alap (pl.: ha a gömb jelentette a ma ismert univerzumot, akkor Tejút egy pötty volt a korlát kijelzőjén) A fényképek közt van egy kép, ami talán jobban szemlélteti az egész ötletet :-) Ez a folyosó levitt a gömb alsó részéhez, a 2. vetítőterembe, ahol a Nagy Bumm-ról volt egy rövid film, majd onnan kilépve megint egy spirál-folyosón kellett menni. Ennek a korlátján pedig, mint időspirálon az világegyetem 13 és fél milliárd évét szemléltették. A folyosó végén a 30 ezer év emberi történelme egy hajszálnyi vastagságú időt "ölelt át" - erről is van egy szemléletes kép a galériában. Ezen kívül még volt számtalan más részlege a múzeumnak (emberi kultúrák, állat- és élővilág, ...). Egy nap alatt befogadhatatlan, de azért megérte.

Ekkora kultúrsokk után ki kellett szellőztetnem a fejemet, úh felmentem az Empire State (ES) épület tetejére. A múzeumban zárásig voltam, úh az ES-re pont alkonyat-tájt értem föl. Itt nem is fecsérlem a szavakat, temérdek fénykép van a galériában. A fejkiszellőztetés olyan jól sikerült, h este 10 körül el is kezdtem fázni, úh lejöttem és elballagtam a Times Square-ig (TS), h azt is lássam éjszakai fényiben. Utolsó erőimmel elmentem utána a központi pályaudvarig is (Grand Central Station), majd szállás.

Péntek reggel ismét a C. parkon keresztül indultam, de most a Metropolitan Museum of Art volt a cél (művészettörténeti múzeum). Természetesen ez is hatalmas volt, óriási részlegekkel különböző kultúrtörténeti korszakokból, illetve kultúrákról. Ez is teljesen leszívta az agyamat, az ázsiai részleg bejárata előtt el is szunnyadtam negyed órára. Záráskor léptem le innen is, aztán megint üríteni kellett a fejemet, úh slattyogás az utcákon késő estig, aztán vissza a szállásra pakolni.

Ugyanis másnap, szombat volt a vakációm utolsó napja. A repülő este 7-kor indult, úh reggel a cuccaimat a szállás portáján hagytam, és nekiindultam, h letudjam a CityPass 6. látványosságát is, a Rockefeller center tornyát. Előtte elmetróztam a Union térig és a környéken járkáltam. Volt itt templomból alakított kis bevásárlóközpont, valamint a 6. sugárutat több utcányi hosszban lezárták, mert vmilyen kirakodóvásárt tartottak ott. Aztán visszaértem a Rockefeller center tornyához; innen megint sok képet készítettem. Az idő rohamosan fogyott. Miután lejöttem a toronyból, még beugrottam egy közeli LEGO-boltba, de a Sutton parkig már nem jutottam el, h a Queensboro-híddal a háttérben Woody Allen filmjének plakátját utánozzam. Majd legközelebb.

Az idő rövidsége miatt rengeteg helyet ki kellett hagynom nem csak New York-ban, de mindegyik városban (na, jó, Miami-ban talán nem olyan sokat), szóval lenne még miért visszajönni. Meg hát az egész ország hatalmas és az, h az USÁ-nak nincs történelme, nem igaz. Van neki, csak kicsit fiatalabb, mint amihez Európában szoktunk, de semmivel sem érdektelenebb.

Most egy ideig szünetel a blog; augusztus elején indulok vissza egy másik hajóra. Utána szeretnék megint pár hét vakációt, de ez még a jövő zenéje. Köszönöm mindenkinek, aki olvasgatta a blogot. Augusztusban újra jelentkezem.

Baltimore-ba érkeztemkor az állomásról rossz irányba lőttem be a szállást, úh sikerült kicsit a gettó felé indulnom. Mivel kezdtem magamat úgy érezni, mint a Drót c. sorozat egyik statisztája (értsd: engem errefelé bármikor, szó nélkül megbicskázhatnak/lelőhetnek), megfordultam és az egyik kevésbé ellenszenves helyitől eligazítást kértem. Meg is lett a szállás, úh miután ledobtam a cuccokat, indultam a városba.

Baltimore-ban van 3 buszjárat, amik teljesen ingyenesek és mivel a város nem túl nagy (persze ettől még élnek ott több, mint 600 ezren), ezekkel a buszjáratokkal a "downtown" látványosabb részei gyakorlatilag bejárhatók. Persze nem úsztam meg, h fizessek tömegközlekedésért, de szerencsére a látványosabb megoldást választhattam. 12 dollárért egész nap használható a helyi vízitaxi, de ezt csak másnap vettem igénybe.

Szóval odaérkeztemkor a maradék fél napomon lebuszoztam az "Inner harbor-ba" (ez gyakorlatilag a város turista-központja) és járkáltam a környéken, h másnap mit is lehetne megnézni. A kikötő mellett van egy elég jó látogatói központ, úh ott össze is raktam a másnapi programomat, utána nekiindultam a környéknek. Ráérősre vettem a tempót, mert az elmúlt napok eléggé lefárasztottak (a központ melletti parkban szunnyantottam is egyet) Elmentem az öböl túloldalára, a Federal Hill parkba, majd a környék utcáit jártam be. Aztán vissza a kikötőbe a város esti fényeihez. Itt találtam egy érdekes könyvesboltot. Egy korábbi erőmű épületét alakították át, de rengeteg régi szerkezeti elemet meghagytak. Többek között a kéményeket. A galériában vannak képek bőven. Aztán még késő estig jártam a várost.

Másnap reggel befizettem egy egész napos vízitaxi jegyet és elkompoztam először a város Fell's Point nevű részébe. Itt valamennyire megőrizték a város 19. sz-i, kicsit angolos képét. Jópofa sorházak, rengeteg kocsma. Utána továbbkompoztam a McHenry erődhöz. Ez az erőd arról híres, h az 1812-ben kezdődő amerikai-angol háborúban az amerikaiak itt vertek vissza egy jelentős angol tengeri támadást a város ellen. Gyakorlatilag túlélték az angol hajók ágyúzását és az ostrom után felhúztak egy hatalmas csillagos-sávos lobogót. Ezt egy amerikai ügyvéd, Francis Scott Key meglátta, és megszülettek benne az USA himnuszának első sorai. Szóval az erőd melletti látogató-központban szinte minden a csatáról és a himnusz születéséről szól. Egy extra széles mozivásznon levetítettek egy 15 perces, látványos filmet a csatáról, majd a film végén a lámpák kialudtak, a vászon elkezdett felgördülni és egy ablakon keresztül megjelent mögötte az erőd (egy hatalmas lobogóval). Felcsendült az USA himnusza és a teremben minden amerikai elkezdte énekelni. Itt most az európai cinizmus azt mondatná velem, h "ez mekkora gáz", de azt kell, h mondjam, h felemelő élmény volt. Valójában (sztem) irigylésre méltó, ahogy az USA (legalábbis ezeken a helyeken) a saját múltjára tekint; ezt más helyeken (Washington, Philadelphia) is éreztem.

Kezdek terjengős lenni, úh elkezdek rövidíteni. Szóval az erőd látványos volt; képek a galériában. Az erőd után megint vízitaxi és vissza a központba. Itt horgonyoz 4 történelmi hajó is: Constellation, Chesapeake, Taney és a Torsk tengeralattjáró. Mindegyiket bejártam; a Taney "múzeumőrével" jót beszélgettem a magyar történelemről - sok magyar származású ismerőse van a városban; nagyrészt 56-os menekültek. Mire végeztem a hajókkal, már esteledett, úh megint nekivágtam a városnak, pontosabban visszamentem Fell's Pointra. Rengeteg kocsma (főleg ír), pár késő estig nyitva tartó művészeti galéria, úh ott maradtam az utolsó komp indulásáig.

Reggel még elrohantam Edgar Allen Poe sírjához, de csak a kerítésen kívülről láttam, aztán vonat és irány Philadelphia.

Itt is ledobtam a cuccaimat a szálláson, aztán irány a város. Elindultam a városháza felé, ami sajnos zárva volt, de a belső udvarra be lehetett menni. A torony tetején a városalapító William Penn szobra áll. Pennsylvania viszont nem róla, hanem az apjáról kapta a nevét, mivel apuka hű szolgája volt az angol koronának. De a városalapító is nagy tiszteletben áll. Bár a király alattvalója volt, sok intézkedését a későbbi függetlenségpártiak is mintául vették. A vallásszabadságot annyira engedte, h közvetlenül a városháza mellé épült egy szabadkőműves templom. Sajnos csak előre egyeztetve lehet bemenni, de kívülről is elég impozáns látvány volt. Ezután bementem a szépművészeti akadémia 2 épületébe (Pennsylvania Academy of Fine Arts), majd pár óra elteltével, záráskor kiküldtek és késő estig róttam még Philadelphia utcáit (voltam bazilikában, kínai negyedben).

Másnap a függetlenségi csarnokot látogattam meg (Independence Hall); itt írták alá a függetlenségi nyilatkozatot 1776-ban (Philadelphia volt egy ideig az USA fővárosa - Washington itt elnökölt). Természetesen méretes látogatói központ volt nem messze, valamint egy Constitution Center nevű központ, ahol az USA állam alapításáról, politikai berendezkedéséről, működéséről van kiállítás, előadás, meg mindenféle multimédiás bemutató. Baromi látványos és piszkosul le tudja kötni az embert... márha van erre egy egész napja. Nekem nem volt, úh fájó szívvel, de el kellett hagynom az USA identitásának eme templomát. Nekivágtam ismét a városnak, mert el akartam jutni a Fairmount parkig. Az odavezető út képei a galériában. A parkot pár éve újították föl és a helyiek szerint ez az USA legnagyobb városon belüli parkja (a NY-i Central parknál is nagyobb). A legdélebbi pontja egy "vízmű", ami ma már inkább múzeum étteremmel, bemutatóteremmel. Szóval innen indul a park; van benne állatkert, japán teaház... mindezt láttam is volna, ha még legalább 2 napot itt töltök, úh csak az evezős házakig bandukoltam (evezős klubok pofás házai). Aztán visszafelé menet elmentem még egy börtönmúzeum mellett, majd slattyogás estig.

Másnap reggel indulás a nagy almába vonaton. Befejező rész következik az utolsó 4 napról.

A temérdek kép miatt úgy döntöttem, h 3 részben fogom taglalni a 2 hetes utam eseményeit. A galériát is eszerint bontottam fel. Az elsőben 4 (és fél) nap helyeit mutatom be Miami-ból és Washington-ból.

Hétfő (május 21.) este töltöttem föl az előző blogbejegyzésemet, de akkor már túl voltam egy városnéző és egy Everglades túrán. A túra előtt, hétfő reggel készítettem pár képet a környékről, majd indulás egy kisbusszal. 5 vagy 6 megálló volt a városnéző túrán, de sajnos a buszból nem lehetett jó képeket csinálni, úh el kell hinnetek, hogy a Coconut Grove és a Coral Gables városrészek (főleg az utóbbi) gyönyörűek. A latinó negyed a Little Havana pedig kicsit olyan volt, mint San Juan a spanyol kori épületek nélkül (szóval nem nagy szám).

A holokauszt emlékmű érdekes volt, bár a gránitra faragott fényképnyomatok és leírások hatásosabbak voltak, mint a szoborinstalláció középen. A Baltimore hotel volt még egy megállónk.

Majd utána jött az Everglades nemzeti park - legalábbis egy kis része. Nagyjából 15 percig csónakáztattak minket a propelleres tutajon (nem tudom, mi a hivatalos magyar neve annak a szerkezetnek), majd jött egy hosszabb bemutató egy színpad-szerűségen krokodilokkal, óriásbékákkal, skorpiókkal.

Azután 6, fél 7 körül visszavittek a városba. Ott én még járkáltam egy kicsit, valamint ettem egy jót egy klasszikus "diner" helyen. Hosszú lenne leírni, milyen is a hely, nézzétek meg a galériában és ráismertek. Ez volt az első rendes kajám "szabad" emberként. Utána még késő estig jártam az utcákat.

Másnap gyalog járkáltam a városban. Betértem egy botanikus kertbe, majd a Wolfsonian múzeumba mentem. Itt az 1800-as évek végétől az 1950-es évekig mutatnak be festményeket, szobrokat, használati tárgyakat; legnagyobb részt az art deco irányzat jegyében. Mondhatni a 2. ipari forradalom és az azutáni első évtizedek korának lenyomatait állítják itt ki (főleg USA-belieket, de van szovjet, de még magyar vonatkozású tárgy is). Itt jó pár órát eltöltöttem, de csak pár képet készítettem. Utána szintén késő estig járkáltam a városban.  A szállás egyébként rendben volt, bár nem tetszett, h az első éjszaka után át kellett cipekednem egy másik szobába, ahol ráadásul a zárható szekrények nem is működtek, úh az értékesebb cumóimat szabadon kellett hagynom. Szerencsére németekkel kerültem egy szobába, azokkal meg jóba lettem (végre gyakorolhattam a németemet egy kicsit), úh nem kellett görcsölni, h kirabolnak.

Másnap reggel indult a repülőm Washingtonba. Dél körül érkeztem, majd miután letettem a dolgaimat a szálláson, rohantam a Stephen F. Udvar-Házy központba. Ez a reptér melletti hatalmas hangár, ahova a légi és űrkutatási múzeum azon tárgyait vitték ki, amik már nem fértek a városi múzeumba. Többek között egy Blackbird lopakodó gépet, egy Concord repülőt, valamint a nemrég Washingtonba érkezett, leszerelt Discovery űrsiklót. A hely leírhatatlan, úh hagyom is képeket beszélni. A központ magyaros neve egyébként nem véletlen: a fent említett magyar születésű úriember '58-ban 12 évesen lelépett szüleivel, majd 1973-ban megalapította az egyik legnagyobb repülő-lízingelő-céget az USÁ-ban. Ergo: piszok gazdag lett és 1999-ben 66 millió dollárt adományozott a Smithsonian intézetnek és annyit kért, h róla nevezzék el ezt a központot. A Smithsonian egyébként a világ legnagyobb múzeumkomplexuma: 19 múzeum tartozik hozzá csak Washingtonban és mindegyikbe ingyenes a belépés. Ezután visszamentem a városba (1 óra buszozásra van a központ a városközponttól) és még jártam az utcákat.

Másnap reggel elmentem az indián múzeumba. Angol nevén: National Museum of the American Indian (ez is Smithsonian múzeum, szóval ingyenes a belépés). Nagyon jó volt; hasonló volt San Juan-ban a Museo de las Americas-ban az indián "kiállítás", de ott főleg a dél és közép-amerikai indiánokra helyezték a hangsúlyt, itt meg mindegyik indiántörzsről volt bőven infó. Jó pár órát benn voltam, de sok képet nem csináltam mert rengeteg helyen multimédiás kiállítás volt (értsd: hang vagy videóanyag), szóval hasztalan lett volna fotóznom. Az utolsó tárlatokon már rohannom kellett, mert délutánra befizettem egy városnéző buszútra.

Az sem volt rossz, bár az 50 dollárt ezért nem érte meg. De legalább elvittek sok helyre (Kapitólium - persze csak kívülről; Lincoln-, Jefferson-, Roosevelt-, Martin Luther King-, meg pár háborús-emlékműhöz) Este még bevágtam vmi kínai kaját, majd hullafáradtam aludni tértem.

Másnap reggel ismét korán keltem, h feljussak a régi postahivatal tornyába. Tavaly vmi földrengés volt a városban és ezért a Washington emlékműbe (abba a csupasz obeliszkbe) nem lehetett felmenni, úh az egyetlen látogatható torony a postahivatalé volt. Innen elég jó kilátás nyílt a városra (Washingtonban egyébként azért nincsenek toronyházak, mert a törvény tiltja, h bármi is magasabb legyen, mint a Kapitólium csúcsa. A Kapitólium csúcsán Jusztícia (vagy Iustitia) istennő a szabadság szobra áll, szóval senki nem nőhet az igazság/igazságosság szabadság főlé...) Ezután nem tudtam megállni, h még 1 Smithsonian múzeumba ne menjek be, úh becsábultam a természettudományiba (National Museum of Natural History). Ez egyrészt nagyon megérte (többek közt egy piszok jó természetfotós kiállítás volt az egyik teremben), másrészt ennek a kitérőnek köszönhetően lekéstem az eredetileg befoglalt vonatomat Baltimore-ba. Viszont 20 perccel utána indult egy másik 7 dolláros jegyért, úh csak ennyit buktam a dolgon (vagy 22 dollárt, mert az eredeti jegyem ennyibe került, mivel nem tudtam, h Maryland államnak külön vasúti társasága van (MARC) és náluk olcsóbban lehet utazni (7 dollárért), mint az Amtrak-kal.)

Szóval péntek délután megérkeztem Baltimore-ba. Innen folytatom.

Szerettem volna még múlt héten frissíteni a blogot, de elég mozgalmasra sikeredett az utolsó hetem. A lényeg: túléltem az első szerződésemet. Május 20.-án délelőtt 11 előtt elhagytam szeretett (sokszor azért már unalmas) Victory hajómat.

Mivel utasként szálltam le, (önhibámon kívül) okoztam egy kis kavarodást a terminálnál. A hajóról lelépéskor a leszállást intéző kollégák rámtettek egy matricát, amit a barbadoszi utasokra szoktak és a terminálban dolgozó biztonsági erőket ez eléggé megzavarta. Ők sem meg én sem értettem, h miért matricáztak fel, de aztán kiengedtek. Fura érzés volt végleg lemenni a hajóról; percekig bámultam a kikötőből és átpörgettem az agyamban az eltelt több, mint 7 hónap eseményeit, arcait. Kis szomorúsággal kevert, de összességében jó érzés lepett el.

De már várnak az új kalandok. Irány Miami és két hét az USA pár nagyvárosában: Miami, Washington, Baltimore, Philadelphia, New York. A szállások, repülő- és vonatjegyek megvannak. Remélem, jó lesz. Elég tömény lesz ez a 2 hét, úgyhogy a blogot majd hazatértem után frissítem legközelebb.

De ne szaladjunk előre. Szóval a mostani bejelentkezés az utolsó 1 hónapot karolja át. A galéria képeit követve imígyen:

4 hete Zoli barátommal St Thomas-on átkompoztunk St John szigetére. Elvileg itt van a világ 10 legszebb tengerpartjának egyike, a Trunk-öböl, de oda sajnos nem jutottunk el (kevés időnk volt), úh csak a komp városának (Cruz-öböl) közelében néztünk szét. Elindultunk egy túraösvényen, de meggyőztük magunkat, h erre nem lesz idő, úh visszamentünk a városba. Ezt a túrát 1 héttel később egymagamban letudtam; a célban a Caneel-öböl volt a jutalmam. Itt egy ún “rizort-ot” építettek (üdülőkomplexum/telep) a tengerpart mellé. A területen voltak még régi épületromok is (talán cukornádültetvény). Jó volt csobbani az izzasztó túra után.

A két St John látogatás között még St Lucián elbuszoztam a Rodney-öbölig és megnéztem az ottani erődöt és parkot. Ennek nagyon örültem, mert amióta itt vagyok a hajón, nem tudtam sehova sem elmenni St Lucián. Az a 2. kiöltözős estének a napja és ha nem lövöm aznap a leszálló utasokat, akkor már fél 1-től a háttereket kell állítanom, vagy ha reggel lövök, akkor is már fél 5-től utána melóznom kell. Szóval sok idő nincsen elmenni bárhova is. Azon a vasárnapon San Juan-ban elmentem a Bacardi gyárba. Belépő nem volt, csak a taxiért kellett összesen 8 dollárt perkálni (meg 1-et a kompért, ami a San Juan-öböl túloldalára vitt - ott van a gyár) Ez után jött a 2. St John túra szólóban.

Azon a héten még Barbadoszon járkáltunk a városban Zoli cimborámmal, mivel lekéstük a buszt, ami a Bathsheba-parthoz vitt volna... Szerencsére oda is eljutottunk végül az utolsó héten.

Készült még pár kép az egyik buliról. Ez annyiból volt érdekes, h a fedélzeten volt és telihold is volt.

Múlt héten még tettem egy utolsó sétát San Juan-ban, eljutottam a Casa Blanca nevű múzeumhoz. Ez gyakorlatilag a város első erődje/kormányzósági épülete; ma 17.18. sz-i berendezéssel múzeum és van egy szép parkja is.

Az utolsó barbadoszi napunkon a barlanglátogatós 4-es (Zoli, Karesz és az ukrán pincérlány Katerina) elmentünk a Bathsheba-partra. A sziget a kontinentális lemezek összetorlódásából született (ezt a múltkori barlangtúrán tudtam meg) és ez ott, a Bathsheba-parton látható a legjobban. Hatalmas sziklák vannak a parton és maga a part is sziklás, csak a felszínen van homok.

Az utolsó héten St Lucián megint sikerült kijutni a hajóról Zoli-val. Elbuszoztunk Sufriétte városába a Pitonok lábához. A Pitonok St Lucia nevezetessége: 2 egymás mellett kitüremkedő, meredek hegycsúcs. Túrákat is szerveznek a megmászására, de a fentebb vázolt St Lucia-i napirendjeim miatt képtelenség ezen részt vennem. Így is elég neccesen értünk vissza Zolival a hajóra. Mivel reggel lőttem, csak délben tudtunk elindulni busszal, ami 1 és egy 4-ed óra út volt. Visszafelé meg csak akkor volt hajlandó menni a sofőr, ha megtelik a busz. Du. 3-kor már szinte csak helyiek utaznak a buszokon, azok meg ráérő üzemmódban vannak. Szóval ki kellett fizetnünk az üres helyeket, h elinduljon a busz... De sztem csak azért csinálta ezt a sofőr, m látta, h fehérek vagyunk, ergó nekünk sürgős időre visszaérni... Egyébként csak most láttam meg, h mennyire szép is ez a sziget. Hihetetlenül meredek hegyek/csúcsok nyomulnak ki már rögtön a part mellől és ezekre a lejtőkre építettek vhogy utakat. És persze esőerdő burjánzik a szigetnek ezen a felén. A buszból sajnos nem tudtam képeket csinálni (szakadt az eső egész úton), de a városba érve lőttem párat. Ezt a szigetet nagyon sajnáltam, h nem tudtam jobban megismerni. Ide akár egy hétre is visszajönnék.

Visszajelzésre reagálva (kösz, Joci ;-) csináltam pár képet a hajó személyzeti részeiről is. Pár helyiségről, ahol élünk, dolgozunk. Az utolsó melós napomon, St Martin-on csináltam pár képet a “Lido” szint éttermi részéről (ez a 9. szint és itt van gyakorlatilag a szabad fedélzet medencékkel, csúszdával). Itt ebédelnek az utasok és szerencsére a személyzetnek is (mármint a “staff” részének) megengedett, h ehessen itt. Az utolsó hajós napomon ezzel jutalmaztam meg magamat. Mivel túrista vízummal léptem le a hajóról, a St Martin-i kikötő elhagyása után nem dolgozhattam már (papíron már utas voltam), úh délután/este elnéztem pár helyre, ahova a meló miatt sose tudtam. Beültem egy koncertre a nagy színházterembe, meg 2 standup-os műsorára (nem voltak vmi nagy durranások, de limonádénak elmentek; a koncert viszont jó volt). Furcsa volt így járkálni a hajón, és látni a kollégákat melózni. Az új főnök miatt már hétfő este elbúcsúztattak a többiek, de mivel az új menedzser nem szereti a labor-partikat, a crew-bárban tartottunk egy szolíd ivászatot. Nem ilyet képzetem magamnak, de mivel Christian, az előző menedzser felkészített rá, h milyen is az új főnök, nem lepett meg a dolog (ezért sincsenek a fészbúkon metálparti-képek a laborból...) Az utolsó nap estéjén is érzelmes búcsút vettünk egymástól a többiekkel, aztán vasárnap reggel még volt egy kis pakolás és a többi utassal együtt leléptem a hajóról.

Most látom, h milyen szép keretes szerkezetű lett a mostani írásom :-) Amúgy tényleg furcsák voltak az utolsó napok. St Martin-on (az utolsó szigeten) most azon a mólón állt meg a hajó, ahol legutoljára az első hetemen állt meg; októberi érkezésemkor szakadt az eső és most is ömlött mielőtt elindultam a reptérre.

Szóval furcsa most minden. 7 hónap után először fogok szárazföldön aludni, nem kell akaratomon ellenére fényképezőt fognom a kezemben... stb.  De szerencsére nincs időm ezeken sokat méláznom; délután 5-kor indul a gépem Miami-ba és kezdődik 2 hetes keleti-parti utam.

A blogot már nem fogom frissíteni hazaértem előtt, de utána lesz még egy bejegyzés erről a két hétről. De ismerve magamat sokatokkal előbb fogok találkozni személyesen, mintsem hogy elkészüljön hamar a bejegyzés :-) A lényeg, h jelentkezek még egyszer itt, aztán augusztusig szünet és folyt. köv. egyelőre úgy tűnik, h a Freedom nevű hajón.

u.i.: Ezt a bejegyzést már vasárnap délután mrgírtam, de csak hétfő este sikerült feltöltenem a blogra meg a picasa képeket. Ami azóta történt: megérkeztem Miami-ba, a szállásra is gond nélkül (ami vállalható, úgyis csak aludni fogok benne). Hétfőn voltam városnéző buszkörúton, ami után elvittek az Everglades nemzeti park egyik részébe. Azok a képek még nincsenek a galériában, majd ha hazaértem.

Utólag is Áldott Húsvétot kívánok mindenkinek, akinek nem tudtam ezt az üzenetet időben átadni. A hetek sokszor monoton ismétlődése miatt csak a nagyhét hétfőjén esett le, h a következő hétvége (és persze a hétfő) már Húsvét... A hajón alig volt nyoma az ünnepnek; a pászkára való tekintettel megint volt kóser kajás asztal terítve, de úgy láttam, nem nagyon seregtek körülötte a vendégek. A személyzetnek hétfőn adtak sört meg bort, meg azt hiszem eggyel több halétel volt a kínálatban Nagypénteken, de ezen kívül semmi extra. Ez ugye múlt héten volt, úh kezdem a korábbi eseményekkel.

Március elején egy indiai kollégámmal ellátogattunk a híres Amerika-plázába (Plaza de las Americas), San Juan-ban. Ebben a nagy extra, h gyakorlatilag egy hatalmas pláza tele rahedli sok bolttal (amikben sok baromság is kapható). Ezen kívül nem fogott meg sokminden benne, úh csak 3 kép van róla a galériában.

A rákövetkező szombaton Szt. Martin-on fogtam magam és elindultam felfedezni a francia oldalon azt az erődöt, amit még Ági barátommal láttunk a távolból a februári túránkon. Erről kiderült, h magánterület és jelenleg építés alatt áll... Vki épít magának egy erődöt acélmerevítésekkel... Viszont a környékén vannak hangulatos nyaralók, úh ezekről is készültek képek.

Másfél héttel ezután, Barbadoszon 4-en (Katarina, egy ukrán felszolgálólány; Zoli, a netmenedzser és Karesz, az egyik magyar pincérsrác) nekivágtunk, h felfedezzük Harrison-barlangját. A név mögött nincsen nagy sztori; a 18. sz.-ban egy Thomas Harrison-é volt a földterület, ahol később a barlangot felfedezték. Jó túra volt, főleg, h nem is kellett járnunk - egy elektromos kocsival vittek körbe a barlangon. Részletek a képeken.

Április első szombatján megint volt egy a személyzetnek szervezett túra: Szent Martin-on vitorláztunk 2 hajón. Kettéosztották a 32 fős társaságot és versenyeztünk egyet. Jómagam a kanadai zászló alatt suhanó hajón voltam. Elég látványosan mi értünk át a célvonalon elsőként, de a bírák vmiért a másik, amerikai lobogósat hozták ki győztesnek. A 15 dolláros díjban benne volt egy kis sör a fedélzeten, a verseny végén egy pohár rumpuncs és egy póló, úh nagy lázadás nem tört ki a nyilvánvaló bunda miatt.

Múlt pénteken, Szt. Kitts-en szintén egy személyzeti túrára fizettem be (nem tudom hirtelen jobb fordítással illetni a "crew activity" szerkezetet). Itt egy jelenleg nem aktív, Liamuiga nevű vulkánt másztuk meg. Elég kemény menet volt; sokszor kellett 4-kézláb másznunk felfelé, párszor kaptunk rövid zuhét (ami mondjuk jólesett útközben, de a csúcson már emiatt hideg is volt), de összességében nagyon jó volt. A vezetőnk, Chuck busszal felvitt a hegy lábához, indulásnál adott palackos vizet, a csúcson gyümölcsöt és keménytojást osztogatott, visszaéréskor pedig sörrel, bambival meg vmi mazsolás sütivel dobált minket, kimerült vándorokat. 2 és fél mérföld volt a túra hossza és kb. 800 métert emelkedtünk ezalatt (ha túrázó ismerőseimet érdeklik az adatok). Itt egy link képekkel, ha az enyémek túl ködösek lennének.

Ennyi a galériához kapcsolódva. További rövid hírek:

Folyamatosan mennek és jönnek a régi és az új kollégák. A mozgolódásnak hála, ordasan horkoló filippínó kabintársam elköltözött mellőlem és egy régi motoros, indiai srác, Chandran lett az új lakótársam. Vele már semmi gond nincs, úh a maradék 5 héten nyugodtan fogok aludni.

Az 5 hét a hajón való létemet jelenti; az utána következő 2 hetes USA vakációm egyre kézzel foghatóbb. A szükséges vízumregisztráció és a repjegyek megvannak: május 20.-án elrepülök San Juan-ból Miami-ba; onnan 2 (egyelőre még képlékeny) hét következik az USA keleti partján (tervben van a Kennedy űrközpont, az Everglades tájvédelmi terület, Washington, talán Baltimore, Philadelphia és New York), aztán NY-ból június 2.-ai indulással, Kijev érintésével június 3.-án, vasárnap érkezek du. 3 előtt 5 perccel szeretett fővárosunk repterére.

Itt most majdnem azt írtam, h "Szóval látom a fényt az alagút végén", de mivel továbbra se érzem rossznak ezt a hajós melót és még mindig úgy gondolom, h még 1 szerződést bevállalok (annál is inkább, mert a hazarepjegyeket a vakációzás miatt nekem kell állnom -a cég csak utólag fizeti ki nekem), inkább a jól megérdemelt pihenést látom már egyre közelebb.

Mindenképpen jelentkezem még a lelépésem előtt, de addig is továbbra is várom az otthoni híreket (bármennyire is jelentéktelennek érzitek, kedves blogolvasók), mert bármennyire is azt hiszitek, h a nagy (természetesen nem létező) hawaii életérzés eltompította az agyamat az otthoni események iránt, minden hírmorzsa érdekel otthonról, merthát be kell, h valljam, lassan elkezdtetek hiányozni ;-) (viccen kívül: tényleg)

galéria link:

https://picasaweb.google.com/kolestom/HajosBlog20120415#

Az utóbbi 1 hónapban sok minden történt, de főleg változás körülöttem, szóval olyan sok hajón kívül töltött eseményről/túráról nem tudok beszámolni, mint múlt hónapban (azaz január végén, de ne firtassuk, h mikor frissítettem utoljára blogot :-))

Időrendben kezdjük ott, h Lucindával burjánzó kapcsolatunknak én véget vetettem. Elég más világok vagyunk (, ami ugye alapból nem baj, de baráti kapcsolaton kívül nem érezetem iránta igazán semmi komolyat), úh úgy láttam, ne erőltessünk olyan dolgot, aminek nincs jövője. Szegény elég rosszul viselte a bejelentésemet (le is akart lépni a hajóról), de szerencsére pár nap elteltével lenyugodott és most már tök jól elvagyunk. Kedvelem a társaságát, állandóan beszólogatunk egymásnak (persze poénból), úh helyreálltak a dolgok.

Krisztián cimborámat sajnos idő előtt szabira küldték; érkezett egy új gyakornok lány - szintén mexikói - és mivel nem lehetünk bizonyos létszám fölött a fotós csapatban, vkinek mennie kellett. Krisztián állt legközelebb a hazamenetelhez, úh ő választhatott, h marad, vagy megy. Az utolsó hetekben már nehezen viselte a hajós életet (amit most már én is kezdek érezni), úh a menetel mellett döntött. Rossz volt, h lelépett. Sok mindent köszönhetek neki: itt volt, amikor a Victory-ra érkeztem; megmutatta, mi merre, hány méter; nagyon jó társaság volt. De hát: "C'est la vie", ahogy a német mondja.

A másik nagyon jó cimborám, Ági is lelépett sajnos. Neki tervezett volt a lelépés: lejárt a szerződése. Ő is hiányozni fog: jó volt sörözni vele, hasonló ízlésvilágunk van, úh jó volt vele is dumálni. De hát: "So ist das Leben", ahogy a francia mondja. (Írtam volna, h "Esta es la vida" spanyolul, de a google fordító kijavított, h a'szongya: " Así es la vida"... még gyakorolnom kell :-)) Egyébként az utolsó előtti hetén egy jót túráztam vele St Martin szigetén (képek a galériában). Már nagyon hiányzott az erdő, a zöld az életemből. Főleg, h a Lucindával való szakítás utáni napon történt, jól kitisztította a fejemet.

Krisztián lelépésével új kabintársat is kaptam. Mivel az egyik filippínó laboros srác is lelépett, az új jött a kabinomba. Szintén filippínó, viszont bagózik, ritkán mosakszik, ergo: kicsit büdös (főleg a cigi miatt) és irtózatosan horkol. Szerencsére éjjelente a hajó megy, úh a ringás miatt hamar elalszom, de egyik éjjel - miután halkan gitározgattam - őutána próbáltam elaludni. Meg is kaptam a decibel-dózist... Szóval a lényeg, h előtte kell elaludnom :-)

San Juan-ban sikerült végre eljutom az El Morro erődbe (képek a galériában) és a Las Americas múzeumba. Az utóbbiban egy nagyon jó kiállítás volt az egész amerikai kontinens indiánjairól meg pár puerto ricoi művészről, akik próbálták a keresztény ikonográfiát kicsit újszerű formába önteni. Az egyikük Eric Tabales; akit érdekel, érdemes a neten utánanéznie.

Slattyogtam azóta St. Thomas-on, St. Kitts-en, Barbadoszon. Képek a galériában.

Valamint feltöltöttem pár képet, amiket másoktól szereztem a szilveszteri buliról, búcsúztatóról, miegymásról.

Galéria link:

https://picasaweb.google.com/kolestom/HajosBlog20120303

Mostantól fogva meg sem említem, h mióta nem jelentkeztem a blogon :-)

A lényeg, h sok minden történt ezalatt az idő alatt, úh most távirati stílusra váltok és hagyom, h az elég terjedelmes galéria beszéljen inkább helyettem.

Szóval újév napján ismét volt időm San Juan-ban járkálni. Az eredeti tervem szerint múzeumot látogattam volna, de sajnos minden zárva volt aznap (még az El Morro erőd is, amit azóta sem sikerült megnéznem belülről), úh ismét rengeteg (szerintem legalábbis) érdekes és szép kép a város utcáiról a képtárban.

Másnap Krisztián cimborámmal szétnéztünk St. Thomas szigetén, Charlott Amalie belvárosban. Itt voltunk egy borostyánmúzeumban, egy "Feketeszakáll vára" nevű helyen, ahol van rumgyár, egy 18. sz.-i "lakásmúzeum", meg gyönyörű kilátás.

Utána következő szerdán Barbadoszon tengeralatt-járóba szálltunk, h a korallvilágot megnézzük, de nem volt egy nagy durranás a dolog. Főleg, h 40 dollárt perkáltunk le ezért... Viszont múlt héten St. Thomas-on elmentünk többen is snorkeling-elni (pipás, szemüveges "búvárkodás". Vízálló kamerám nincs, úh nem tudtam képeket csinálni, de majd elkérek párat a többiektől.

Azon a héten még szombaton St. Maartin szigetét is körbe jártuk a főnökömmel meg az egyik magyar pincérsráccal, Karesszal. A mi hajónk itt mindig a holland oldalon áll meg, úh átbuszoztunk a francia oldalon a Marigot-öbölhöz Marigot városába, majd onnan az Orient-öböl strandjára (szintén a francia oldalon) és onnan vissza a hajóhoz. A sziget francia oldalán amúgy tényleg lehet érezni egy kis európaiságot; vhogy tisztábbak az utcák, mint a holland oldalon, vannak francia autók és az Orient-öböl nyaralóiból és persze a strandokon fürdőkből is látszik, h itt (az Orient-öbölre gondolok) többségben lehetnek az európai lakosok. A strandon a bárpultos, de még a jetsky és surf-bérlős srác is francia volt. A bárpultos nem is akar visszamenni Európába. Sztem a franciáknál egy ösztönös lakosságcsere folyik: a feketék Európába mennek, fehér franciák, meg a Karib-tengerre :-)

A következő héten ismét San Juan-ban slattyogtam egy másik magyar sráccal, Zolival; ő a hajón az internet-menedzser (néhány hete érkezett a hajóra) Akkor éppen San Sebastian (szent Sebestyén) ünnepe volt a városban, úh hatalmas tömeg volt meg fieszta-hangulat.

Múlt pénteken St. Kitts szigetén fizettem be egy buszos körutat. 3 óra alatt körbevittek a szigeten 20 dollárért. Nem volt rossz, de mivel sok öreg volt a buszon, egy rohanás volt a dolog (érts: már az első megállóban kb. 4-ed órával többet maradtunk, mint azt a sofőr tervezte, úh onnantól már csak kitett, meg gyorsan vitt tovább minket, h időben visszaérjen a kikötőbe az új fuvarért...) Szóval a Brimsone-erődről lemaradtam, pedig az egy szép hely; majd legközelebb.

Azóta sok extra nem történt. Krisztián cimborám kabintársa, Alex, lelépett (lejárt a szerződése), úh leköltöztem hozzá a 4. szintre.

Aki ismer engem, az tudja, h nem vagyok egy szószátyár ember. A magánéletemről különösen nem szeretek beszélni. A blogfrissítések is kis részben azért késnek, mert sokszor megrágom, h mit is írjak a blogba, h az érdekes is legyen, magamról is írjak benne, de csak annyit, ami a saját megítélésem szerint kiadható a nagyvilágnak. A lényeg, h az utóbbi pár napban elég közel kerültünk egymással az egyik mexikói kolléganőmmel Lucindával. Mivel elég friss a dolog, nem tudom, mi lesz belőle, úh minden erre irányuló kérdést kéretik hanyagolni :-)

Ezt is most csak azért írtam le, h a nőügyeimről szóló eddigi beszámolóim (értsd: nulla nőügy) esetleges "meleg" áthallásait szertefoszlassam (ha egyáltalán ez vkiben felmerült volna :-))

Szóval zajlik az élet a hajón. Nem tudom, legközelebb, mikor jelentkezem, de a lényeg, h nem kell aggódni, jól vagyok. Ja igen: lejárt a próbaidőm, és maradhatok :-) Szóval teljes értékű (és hangyányit jobban fizetett) fotós vagyok immár.

Galéria link:

https://picasaweb.google.com/kolestom/HajosBlog20120124#

Lassan egy hónapja lesz, h utoljára bejelentkeztem. Egetverő dolog nem történt velem ez alatt az idő alatt, úh aki mondjuk arra számított, h nőügyek miatt hallgattam el, annak csalódást kell okoznom :-). Egész egyszerűen csak telnek a szokásos hetek; ha van szabadidőm, azt vagy alvással, vagy mosással, vagy kintléttel töltöm.

2 hete megint volt egy kis időm San Juan-ban szétnézni, úh erről készültek megint képek. Társam is akadt a barangolásban: az egyetlen megmaradt magyar lánnyal slattyogtunk a városban és ettünk egy kis helyi kaját. Áginak hívják és a úm. “ovónéniként” táboroztatja a gyerekeket a hajón. Ezt úgy kell érteni, h ha a szülők le akarják passzolni a kölköket, h kettesben, vagy csak egyszerűen gyerekmentesen szeretnének tölteni egy kis időt, akkor hozzájuk (ún. Camp Carnival-hoz) adják le a porontyot. Ági egyébként nagyon jó fej lány: Karácsony estéjén pl. minden magyar srác kabinjára kiragasztott egy kis üdvözlőlapot és egy csoki mikulást. Mi fiúk persze (majdnem) érzéketlen tuskók voltunk, mert nem adtunk neki semmit viszont. Persze mindannyian örültünk az ajándéknak, úh mindegyikünk adott neki egy nagy ölelést meg puszit. Én mondjuk másnap megajándékoztam pár sörrel, de tudom, ez elég sovány ajándék... meghát nincs is csoki, vagy szaloncukor íze...vagy halászlé, vagy töltöttkáposzta, vagy rántott hús, vagy zsíroskenyér íze... Elnézést. Néha rámtör a magyaros ízek iránti vágy :-)

Ági egyébként azért az egyetlen megmaradt magyar lány, mert 2 hete áthelyezték a könyvelős lányt, Nórát a Valor nevű hajóra. Elvileg csak januárig lesz ott, mert akkor tér vissza az, akit helyettesít, de ki tudja, h őt ide rakják-e vissza... Tartottunk neki egy kisebb búcsúbulit a lelépése előtti estén. Sajnos sok hungarikumunk már nem maradt (gyakorlatilag semmi), úh Ági részéről piros és zöld lufikkal, részemről pedig egy piros-fehér-zöld (fehér a papír volt...) “Jó szelet, Nóra!” felirattal próbáltuk vmennyire hazaivá tenni azt az estét. Készült is rólunk egy csoportkép, de egyelőre nem sikerült megszereznem (értsd.: mindig elfelejtem elkérni)

Az a baj, h kezdem magamon érezni ezt a karibi/trópusi életvitelt elhatalmasodni (értsd: állandóan meleg van, minek kapkodni, inkább pihi legyen) :-) Meg valszeg hat rám az is, amit Európában, vagy legalábbis Mo-on soha nem tapasztaltam a környezetben: az állandó burjánzás. Itt a tél annyiban mutatkozik meg, h talán egy picivel enyhébb az idő ,(vagy már kezdem megszokni :-)), és hogy a tengervíz egy hangyabokányit hűsebb. Folyamatosan nőnek, zöldellnek a növények. A régi San Juan-i erődöknél van is külön szöveg a turistáknak arról, h a gyarmati harcok óta az erőd falainak legnagyobb ellensége maga a növényzet. Szóval állandó a jó idő (rövid égszakadásokat leszámítva), úh az esőerdő, a vízesés ugyanolyan lesz 2 hónap múlva is, mint most.

Szóval ez a ráérős ellustulás kezd jellemző lenni rám. Mármint melóban megvan a rendszer meg a hajtás, de azon kívül annyira hidegen hagynak a (legtöbbször magam által kreált) határidők, h ijesztő :-) Mindig ott van az agyamban, h ha az egyik napon nem tudok eljutni mondjuk esőerdőt látogatni, akkor majd ott lesz vmelyik következő hét, mert hát minden héten ugyanazokra a helyekre megyünk.

És nekem még valszeg 5 hónapom lesz itt. Január 9,-én jár le a próbaidőm és nem úgy tűnik, h a menedzser el akar majd küldeni. Aki egyébként nagyon jó fej. Kellőképpen szigorú, de szeret inni is és jókat lehet vele dumálni. Krisztián cimborámnak pl. elintézte, h a következő szerződését a Miracle nevű hajón kezdhesse/tölthesse. A Miracle Ausztrália partjainál fog hajózni és amellett, h Krisztián anyja Sydney-ben él (ott lesz a hajó bázisa, “home port”-ja), az ottani utasok jóval tehetősebbek, mint a Puerto Rico-iak. Az itteni utasokkal sok a gondunk: baromi skótok, ha képvásárlásról van szó és pofátlanul lopnak a galériából. Az egyik este volt egy húszas a farzsebembe és kiesett (persze nem vettem észre), mögöttem megjelent egy PR-i utas és kissé zavartan elkezdett érdeklődni a fotózásról (mennyibe kerülnek a képek, most kell-e fizetni, ...stb.). Én persze készséggel válaszolgattam neki, aztán csak azt látom, h lehajol és felvesz egy húszast a földről, mellőlem. Egy szót se szólt, én meg akkor még nem tudtam, h kiesett a pénz a zsebemből. Zsebre vágta a huszast, elköszönt én meg talán még mondtam is neki, milyen szerencsés, h talált egy húszast, vagy hogy “Ej, hát nem kiesett ez az Ön zsebéből!” (vagy vmi hasonló elmés megjegyzést tettem...már nem emlékszem). Kb. 10 mp-cel utána turkálok a zsebemben és nem találom a pénzem. Na, akkor esett le a tantusz. Még sikerült utólérnem a faszit és udvariasan mondtam neki, h az lehet, h az én húszasom; az meg szó nélkül visszaadta... Valszeg látta, ahogy kiesik a zsebemből a pénz, de akkora surmó volt, h nem kérdezte meg, h az enyém-e, hanem inkább a legrövidebb idő alatt zsebre akarta vágni... Szóval sok ilyen utasunk van. Persze vannak USA-beliek is (Az a szó, h “amerikai” az utóbbi pár hónapban erős jelentésváltozáson ment keresztül nálam; az “észek-ameriaki” szó sem szűkít nálam rendesen, mert hát Kanada is északon van, de őket nem mondanám észak-amerikaiaknak. Puerto Rico is annyira USA, amennyire a Fülöp-szigetek - értsd: az USÁ-hoz tartoznak területileg, de a lakosok gyakorlatilag másodlagos állampolgárok. Kapnak USA útlevelet, de nem szavazhatnak az USA elnökválasztáson - PR-nek asszem külön kormányzósága van; az egészségbiztosítás és a nyugdíj-rendszer is máshogy működik, mint a kontinentális USÁ-ban. A részletekbe nem megyek bele; az egyik jó fej PR-i utassal (igen, sok jó fej van közöttük is) jót beszélgettünk erről az egyik este.)

Na, ez egy elég nagy közbeékelés lett :-) Szóval vannak rendes PR-iak is az utasok között, meg kontinentális USA-iak is, meg angolok (ők általában Barbadoszon szállnak föl-le), olykor németek, de pl. a mostani körúton (ami újévkor ér véget) van egy 16 fős magyar társaság is. Eddig csak 3 taggal találkoztam; egy utazási iroda szervezésében vannak itt, van is egy idegenvezetőjük. Az egyikük elmondása szerint 400e magyar forint (per Kopf) körüli összegbe került az út, de ajtótól ajtóig viszik őket, úh nem tűnik rossz árnak.

Idén elmarad a viccesnek szánt karácsonyi üdvözlőlap, mert van jobb dolgom is (pl. dolgozni ;-)), mint a power point-tal szenvedni. Az ez előtti körút, aminek a vége volt ugye Karácsony, 8 napos volt és hétfőn értünk vissza San Juan-ba. A meló miatt nem is volt nagy karácsonyi hangulat itt a hajón. Legalábbis a személyzetnek nem; az utasoknak pl. fel van állítva egy 3 méter magas gyertyatartó, 9 félkörívben elágazó (villany-)gyertyával... értsd: hanuka... Volt egy kis asztal kóser kajával megrakva, de szerencsére az egész hajón nem ezen volt a hangsúly. Néha azért (2 fénykép-pakolgatás közben) elkapott vmi európaibb, keresztényibb hangulatféleség: amikor pl. szombat éjjel az utasok (egy műsorvezető segédlete mellett) együtt énekelgettek karácsonyi énekeket; ez pl. tetszett. De pár perc elteltével a főnök emlékeztetett, h a szemetet is ki kell még vinnem a galériából... Szóval a hangulat egy pillanat alatt elillant :-)

Meg aztán fura is így a Karácsony hó, meg hideg nélkül napsütésben, a Karib-tengeren :-) Azért volt egy kisebb ünnepi ebéd-féleség a csapattal szombat délután Szent Maartin tengerpartján; vasárnap este ünnepi kaja volt a hajón is; a magyarokkal meg iszogattunk a fedélzeten hétfő éjjel.

A 8 napos körúton volt egy plusz sziget a sorban: Dominika (nem egyenlő a köztársasággal; ez csak egy sziget). 2008-ig rendszeresen megállt itt a Victory, de azután vmiért kivették a repertoárból. Most erre az egy körútra visszatették. Ez kedden volt, kedd pedig formális este, úh sok időm nem volt szétnézni, de azért slattyogtam egyet ott is (képek a galériában).

Mára ennyi. Akarom mondani idénre ennyi a bejegyzésekből. Köszönöm, h  olvastátok a blogot 2011-ben! Tegyetek így 2012-ben is. Legközelebbi frissítés jövőre, úh:

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Megint volt egy kisebb szünet két bejegyzés között, de hála Istennek, most nem a meló miatt nem volt időm, hanem a hajón kívüli programok miatt. Az új menedzser továbbra is jól nyomja, több szabadidőm van, mint eddig bármikor.

Múlt vasárnap pl. csak 10-től fél 3-ig volt feladatom (lőni az új utasokat San Juan-ban a felszállásnál) , utána az egész délutánom szabad volt este 9-ig, a szokásos “boat drill-ig”. Ennek a lényege, h minden vasárnap az új utasoknak tartunk egy teszt-riadót, ahol minden utasnak ki kell állnia a neki kijelölt gyülekezési ponton és elmagyarázza a hangosbemondó, h vészhelyzetben mit is kell csinálniuk. Közben mi személyzet megmutatjuk nekik, hogyan kell mentőmellényt felvenni. Szóval ez van minden vasárnap este fél 10-től.

San Juan egyébként egyre jobban tetszik. Nem akarok sok szót fecsérelni rá, beszéljenek inkább a képek a frissített galériában.

(Majdnem) teljesen véletlenül befújt a szél egy spanyol nyelvű misére vasárnap és mivel már kb. 3 hónapja nem voltam misén, ottmaradtam. Nem sokat értettem a miséből (persze pár rész ismerős volt a magyar verzióból), viszont sokkal életvidámabbnak tűnt az egész. A pap megdícsérte és megtapsoltatta a híveket, mivel olyan szépen énekelték az éppen betanított éneket. A prédikációt is nagy átéléssel mondta a pap; a mise végén meg hátrament a kijárathoz és minden kilpő hívővel kezet rázott és pár szót váltott velük. Velem sokat nem tudott kezdeni meg nekem is elég volt, h adtam neki egy ötöst meg egy “Gracias-t” elnyomtam neki. Jó fejnek tűnt, dehát egy szót sem értettem abból, amit mond. Na, jó, az nem igaz, h egy szót sem, mert azért pár szó előjött másfél éves spanyol nyelvtanulásomból. Meg most már elhatároztam, h nekifekszek a spanyol nyelvnek. Az alapok sztem hamar visszajönnek majd, meg itt van is ami motiváljon, h tényleg jól megtanuljam.

Hétfőn hatan magyarok elmentünk Szent Thomas szigetén a Coral World nevű parkba/oceaniárumba. Volt ott mondenféle érdekes tengeri szerzet: cápák, teknősök, mindenféle tarka-barka karibi hal, korall; szóval nagyon jó volt. Pár kép erről is a galériában. Aztán meg a park melletti strandon áztattuk magunkat. Az egyik magyar srác kölcsönadta a búvárszemüvegét és -pipáját; meglepően jól láttam a víz alatt a szemüvegem nélkül. Lehet, h rászánok egy kisebb összeget egy ilyen szerkóra, mert baromi jó így karnyújtásnyira úszkálni a tengeri halaktól.

Kedden ismét lőhettem az utasokat a formális estén. Az előírt 400 képet sajnos megint nem sikerült elérnem “csak” 311 készült, de remélem olyan jó lesz az eladási arányom, mint a múlt héten (270 képből 51-et megvettek).

Szerdán az egyik lelépő barbadoszi utas otthagyta az italos dobozát a hajó kijáratánál és mivel én éppen “piacoztam” (értsd: fényképezőt, elemeket, memóriakártyákat árultam) és már vagy 2 órája ott hevert gazdátlanul, a munka végeztével felkaptam a dobozt. Egy üveg fekete dzsoni volt benne meg egy üveg gin. A whisky már csütörtök estére elfogyott... Szóval jól telnek a napok :-)

Mára ennyi voltam. Link a galériához, ha a fenti hiperlinkek nem működnének:

https://picasaweb.google.com/kolestom/HajosMelo

Most megpróbálok egy összeszedettebb bejegyzést írni. Az új menedzser egyelőre jól bevált. Pár értelmetlen fotózást kiirtott a napirendünkből (pl. nekem az utasok fotózását a medence környékén), kicsit átszervezte a munkamegosztást és úgy tűnik egyelőre bejött a dolog. Az első napokon több bevételünk volt, mint az előző menedzserrel. Pár dolgot egyből el is intézett többünknek (nekem egy új vakuvezérlőt adott, úh már nem kell küzdenem a vakummal), szóval jónak tűnik.

Múlt héten először nekem is be kellett öltöznöm egy idétlen jelmezbe és úgy pózolnom a vacsoráról kijövő utasokkal. Elég gáz volt, de egy idő után már-már élveztem is dolgot. Ma este is megint fel kell öltenem a maskarát; szóval végül is nem úsztam meg a jelmezesdit.

Az elvárt képmennyiséget sajnos még mindig nem tudom hozni, de remélem a kedd esti fotózáson sikerülni fog. Most először fogok a formális estén végig fotózni egy beállítást. Múlt héten kétszer is kaptam lehetőséget: másfél órákra váltottam 1-1 kollégámat és este fél 10-től zárásig lőttem az utasokat. A kettővel ezelőtti körúton egyébként volt egy középkorú amerikai (fehér) házaspár, akiknek nagyon tetszettek a róluk készített képeim. Saját bevallásuk szerint nagyon kevés képet vesznek az ilyen körutakon; a mostanin is csak 3-at vettek és abból 2 az enyém volt. Szóval elbeszélgettünk és megadtam nekik az email címemet, mert pedzegették, h lehet, h tudnának melót ajánlani máshol. Persze azóta sem írtak, viszont jól esett ilyen visszajelzést kapni - valszeg tényleg nem csinálok rossz képeket.

Szombaton életemben először voltam jetski-zni. Krisztián cimborámmal béreltünk ki 2 gépet és azokkal csapattuk. Piszok jó volt, de már 2 napja érzem az izomlázat :-)

Vasárnap kicsit szétnéztem San Juan-ban. A kikötőtől nem messze van a San Cristóbal erőd, amit még a spanyol uralom alatt kezdtek építeni az 1700-as években és egészen 1900-ig fejleszgettek. Utána Puerto Rico az USÁ-hoz került, onnantól ők bővítették, alakították; sokmindent a 2 VH folyamán változtattak rajta. Nem kezdek törileckét felmondani; lehet nézni a galériát meg utánaolvasni a dolgoknak. Amúgy én itt jöttem rá, h az a nézet, h amerikának nincs igazán történelme, egyáltalán nem igaz. Csak morzsányi infót szereztem a Karib-térség történetéről itt, de baromi érdekes környék minden szempontből. Tény, h Amerika története gyakorlatilag a felfedezésekkel kezdődik, de az európai történelem is (szerintem) innentől lett különösen izgalmas. Azt, h a nagy felfedező hatalmak (spanyol, portugál, angol, francia, holland, dán) hogyan szivatták egymást a nagy felfedezések idején, pont itt, Közép-Amerika környékén lehet megtapasztalni.

Ez az erőd amúgy csak 1 volt a sok néznivalóból San Juan-ban és akkor még ott van többi sziget is. Csakhát idő kellene hozzájuk... Az erőd pár épületét így is csak rohanva néztem végig, mert mennem kellett vissza a 21. századi gályára.

Ahogy most is, szóval mára is csak ilyen (relatíve) rövid lettem. Folyt köv.

Frissítettem a galériát.

Szóval, az előző bejegyzésben elég rövidre vettem a dolgot, de muszáj volt elmennem strandolni, mert az előző hét eléggé lefárasztott. Most sem fogom bő lére ereszteni a dolgot. Rájöttem, h egy hosszabb bejegyzést összeszedni eléggé elviszi az amúgy sem sok szabadidőmet. Ha meg még a galériát is frissítem kommentekkel, akkor aztán elszáll rengeteg időm. Úh lehet, h mostantól picit táviratibb stílusban fogok beszámolni. Inkább a galériát frissítem gyakrabban; egy kép amúgy is többet mond száz szónál (hú, de eredeti vagyok :-))

Az előző hétről amúgy sincs sokminden érdekes dolog, amire sok betűt fecsérelhetnék. Az extra meló tetőpontjáról már írtam (kedd éjjeli/szerda hajnali képpakolgatás/matricázás); szerencsére vasárnap már az új duó csinálja ezeket a dolgokat. Remélem, h vagy 2 hónapog nem kerülök sorra megint.

A régi menedzser lelépett vasárnap reggel, most már az új irányítja a dolgokat, szervezi a napjainkat. Hétfőn kaptam is egy új hátteret: egy egyszínű, zöld háttér előtt kellett lőnöm az embereket, amire utólag raktak fel a laborosok egy hátteret. Jól sikerült a fotózás, jöttek az emberek rendesen; nem tudom, pontosan mennyi sikerült, de most közel voltam a határszámhoz.

Egyébként továbbra is minden nagyon jó. Jókat iszogatunk a kollégákkal meg a magyar cimborákkal is; néha csocsózunk a crew bárban.

Frissítettem a galériát. Pár kép már lassan 2 hetes, de nem baj.

A továbbiakban még nem tudom, melyik utat választom: gyakrabban frissítem a blogot rövidebb bejegyzésekkel, vagy ritkábban, de hosszabb bejegyzésekkel.

Mostantól nem igérek semmit a blogfrissítéssel kapcsolatban :-) A legutóbbi bejegyzés után derült ki, h erre a hétre Krisztián cimborámmal beosztottak minket extra feladatokra. Ezt minden héten “megynyeri” két ember a fotós csapatból, most ránk került a sor. A lényege, h a minden nap mi matricázzuk a portéképeket, valamint kedd este/éjjel/hajnalban és péntek délelőtt mi ketten pakoljuk fel a keddi és csütörtöki portéképeket a galériába. Kedden és csütörtökön vannak a az ún. formális esték; ilyenkor minden utas kinyalja magát estélyibe és úgy fotóztatja magát. Ilyenkor készül a legtöbb portrékép, szóval rengeteget kell matricáznunk és kiraknunk a galériába. A kedd este/éjjel/hajnál azért is finom, mert szerda délelőtt Barbadoszon pár száz utas lelép a hajóról és őmiattuk a galéria már reggel fél 8- 8 körül kinyit. Addigra az összes előző esti képet fel kell matricázni és kirakni a galériába. Kedd este egy percet sem aludtunk ketten; éjjel 1-től matricáztunk, 4-től eg a képeket raktuk fel egészen reggel 8-ig... Szerda közepét átaludtam, este meg portéfotózás, szóval semmi megállás nem volt. Ergo: szabadidőm az eddiginél is kevesebb lett...

Kedden még a születésnapomat is megünnepeltük a  kollégákkal (utána meg matricáztam :-)) tortát is kaptam, ittunk, szóval jó volt.  Múlt hét szombaton meg grillparti volt St. Maarten szigetén a fotós csapatnak. Megkaptuk az egyik part menti étterem konyháját, és ott sütöttek páram csirkét, rákot. Ezeket ettük, meg persze ittunk... Délután elég spiccesen álltam neki portét fotózni :-)

A héten megjött az új menedzser is. 1 hétig itt vannak mindketten, h az előző átadja neki a folyó ügyeket. Az biztos, h az új főnök nem lesz olyan laza, mint a régi, de ez lehet, h jó is. A régi főnök kb. minden 2. este piálást tartott a laborban, ami rövid távon jó, de hosszú távon fárasztó.

Most ilyen rövid leszek, mert most van egy kis szabadidőm és legszívesebben a strandon süttetném a hasamat, h kicsit kipihenjem a fáradalmaimat. Úh. mára ennyi a bejelentkezésem. A következőben hosszabb leszek és agalériát is frissítem.